19. Égető vágyak

Sziasztok. Ne haragudjatok, hogy ilyen későn, de meghalt a laptopom és nem tudom, hogy mikor lesz újra működő állapotában. Most nővérem laptopjáról jelentkezem, de ez hosszútávra nem megoldás. Nem tudom mikorra várható a következő rész, de igyekszem ahogy tudok. Egy kis türelmet kérek tőletek. Jó olvasást. : )  

r. 

Csókjai hevessége egyre csak fokozódott, érintése testemen kezei nyomán égetett. Nyelve durván tört utat magának az én számba, követelőző volt és elvette amit akart. Ujjai gyorsan csúsztak be a toppom alá, felfedezte minden négyzetcentiméteremet. Testem az ő izmos testének szorult, mintha egymáshoz ragasztottak volna minket. Hátam az erkélyem forró falának ütközött. Észre sem vettem, ahogy elhátráltunk odáig. Szememet, ha akartam volna sem tudtam volna kinyitni. A vágy elsöprő ereje olyan erővel vágott fejbe, amilyet már nagyon régen nem tapasztaltam. Vagy talán még soha. Ajkaink csak arra a pár másodpercre váltak el, amíg megszabadítottuk egymást a ruháink fogságától. 

Az egész testem lángolt, szívem vadul vágtázott, végtagjaim remegtek. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Az adrenalin a véremben olyan sebességgel száguldott az ereimben, mint egy vadló, egy musztáng a szabad mezőn, ahol megállíthatatlan. Én is annak éreztem magamat Keith mellett. Megállíthatatlannak. Újra éreztem, hogy élek.

Nem büszkélkedem, életem során rengeteg sráccal voltam már együtt testileg, de olyan, mint Keith egyik sem volt. Most nem csak szex volt, hanem érzelem is. És, ha bár tudtam, hogy ez csak részemről van így, nem bántam. Vágytam rá. Akartam. Szükségem volt Keith-re, mint az éhezőnek a kennyére, a fuldoklónak a levegőre. Úgy akartam őt, mint egy kiszáradt ember egy csepp vizet. Testem egyszerre reagált az ő testével és tudtam, éreztem, hogy ez nem véletlen. 

A nap forrón tűzött le ránk az erkélyemre, még az utolsó sugarak is megilágítottak minket. Fehérneműben álltam előtte, és tudtam már nem vagyok messze, hogy még jobban egymásnak esve itt, az erkélyemen éljük ki vágyainkat, de Keith hirtelen felkapott a karjaiba és bevitt a szobámba. Gyengéden lerakott az ágyamra, majd rám mászva, fekete szemeivel mélyen enyéimbe nézett. Pár másodpercig csak bámult rám, mintha valami néma engedélyt kért volna, amihez nem volt szükségünk szavakra. Nem tudom mit olvashatott ki tekintetemből, de utána egy percet sem tétlenkedett, lefejtette rólam a maradék ruhát és már készen állt rám. Kezeink összekapcsolódtak, testünk szinte egybeolvadt, ahogy belém hatolt. Apró nyögésemet ajkai nyelték el. Először óvatosan mozgott rajtam, mint aki félt engem, – és szerettem volna ezt hinni – de pár perc múlva már gyorsabb tempóban mozgatta csípőjét. 

Hátam ívben megfeszült, kezeimmel görcsösen kapaszkodtam Keith vállába. Zihálva feszültem meg, a másodpercek elsöprő ereje az egekig repített, majd lehanyatlottam az ágyra, ahová Keith is követett. Ahogy még bennem volt és nem mozdultunk, olyan szerethetőnek éreztem magamat, ahogy már nagyon régen nem. Én voltam a legboldogabb ember az egész világon. Úgy éreztem, hogy most én is meg érdemlem a szeretet és a törődést. Szívem mélyén úgy gondoltam, hogy én is megérem a sok vesződést, és a sok befektetett erőt és energiát. Értem is megéri küzdeni. Ezzel a délutánnal Keith, apró szárnyaival verdeső szívemnek újabb reményt adott. Nem öleltük át a másikat, nem halmoztuk el egymást lehelet csókokkal. Csak feküdtünk egymáson kifulladva. De tudhattam volna, hogy a percek alatt feltörő boldogságom másodpercek alatt párologhat el, mintha ott sem lett volna. Keith hirtelen megmerevedett alattam, ránézett az órájára és szinte leugrott rólam. Fájt az üresség, amit maga után hagyott. Hajamat kisimítottam arcomból, testem köré csavartam a lepedőt – mint valami prűd kislány – majd mosolyogva felültem az ágyban és végig néztem, ahogy ez a Fél Isten egy szál alsónadrágban keresi a többi ruháját.
- Nem láttad a ruháimat? – nézett rám kissé ziláltan. A szex utáni haja kuszán állt és nem segített rá azzal, hogy két oldalról beletúrt fürge ujjaival.
- A pólódat az erkélyen láttam. – vontam vállat. Én is kimásztam az ágyból, magamra kaptam egy pólót és kimentem utána az erkélyre. Kivettem a dobozomból egy szál cigit, majd rágyújtottam és a széken elhelyezkedve néztem tovább őrült kapkodását.
- A telefonom merre raktam le? – kiáltott nekem ki, mert ő már a szobámban öltözött tovább. Mire megszólalhattam volna, hogy itt van az asztalon, addigra a telefon már hangosan csörgött. A kijelző hatalmas betűkkel jelezte a nevet: Marisol. Kíváncsian és egy apró tőrrel a szívemben néztem fel a telefonról Keith-re. Tekintete köztem és a készülék között cikázott. Felhúztam a szemöldökömet és lassan engedtem a tüdőm fogságából a füstöt. Csak pár pillanatig hezitált, majd káromkodások közepette kilépett mellém és őszintén nem lepett meg, hogy felvette azt a rohadt telefont. És nekem ennyi pont elég volt. Elnyomtam a csikket, és mellette lassú léptekkel elhaladva bementem a fürdőszobámba. Előre hajoltam, komótosan megengedtem a vizet és megmostam az arcomat. Le kellett hűteni magam. – Leana. – kopogott Keith az ajtón.
- Egy pillanat. – szóltam ki rekedt hangon. Megköszörültem a torkomat, elvettem a polcról egy törölközőt és megtöröltem kezemet meg arcomat. Belenéztem a tükörbe és újra egy összetört lányt láttam, aki olyan dühös volt, hogy félő volt, mérgemben lerombolom a körülöttem lévő dolgokat, tárgyakat. Legszívesebben földhöz vágtam volna valamit. Hallatni akartam a dühömet. Tombolni akartam. Azt akartam, hogy mindenki tudja meg, hogy nekem ez így nem jó! Ehelyett csak álltam a tükör előtt, mint egy baba, akinek azt az utasítást adták, hogy ne mozduljon, maradjon ott. Csak álltam, némaségba burkolóztam és akár hogy is próbálkoztam, nem tudtam mosolyt erőltetni számra. Hagytam, hogy a mérgem belülről emésszen fel. Míg nem a kedves és szeretett lányból nem maradt már semmi, csak egy bábú. Nem maradt helyettem senki, csak egy üres ember, aki gyűlöl mindent.  Mély levegőt véve kinyitottam az ajtót és félre biccentett fejjel néztem Keith-re. – Igen? – kérdeztem higgadtan.
- Most mennem kell. – fekete szemei mélyek voltak, akár a legsötétebb éjszaka, de nem tudtam belőlük kiolvasni semmit.
- Hát persze. – biccentettem és kiengedtem a házból. Az ajtóban megállt, visszafordult és egy kisebb hezitálás után nyomott egy csókot homlokomra. Ennél megalázottabban már nem is érezhettem volna magamat.
- Majd megírjuk máskor a levelet, jó? – kérdezte halkan, ahogy lehajolt, hogy beletudjon nézni szemeimbe. Kerültem pillantását. Nem válaszoltam csak bólintottam, majd elléptem tőle és rácsuktam az ajtót. Az ajtó biztonsága mögött pedig már nem tudtam visszatartani könnyeimet, darabjaira tört szívem utolsó, apró kiáltásait.