28. Leana Jhonson

r.

 

Mire újra csengettek az ajtón, addigra én már felöltöztem és kissé rendbe szedtem magam. Bár az orrfolyással és a bedagadt szemekkel nem tudtam mit kezdeni. Azok maradtak. Orrfújás közepette nyitottam ajtót.
- Mi történt? – tért azonnal a lényegre Keith, ahogy beljebb lépett a házba és becsuktam mögötte az ajtót. De még nem bírtam neki válaszolni, mert fújtam az orromat. Feltartottam a mutatóujjamat, ezzel jelezve neki, hogy várjon. Elindultam fel az emeletre, egyenesen a szobámba, ahol már várt a citromos-mézes, forró teám. – Mondanál már végre valamit, Leana? – rontott rám újra. Leültem az ágyamra, kezembe vettem a bögrémet és hangosan kifújtam bent tartott levegőmet. Annyira már ismertem Keith-t, hogy tudjam, ha letámadják és kérdőre vonják, nem fogja egy árva szó sem elhagyni a száját. Ezért a könnyebb megoldást választottam, ahhoz, hogy megnyíljon nekem. Először magamról kezdtem el beszélni neki, hogy aztán ő is beszéljen nekem magáról és Marisol-ról. Csak így tudhattam meg, hogy mi volt az előbbi jelenet az állítólagos barátnőjével.
- Másfél éve, még egy jól menő egyetemre készültem ügyvédnek. Minden reggel eljártam futni és másfél éve még jó volt a viszonyom apával. Akkor még nem ismertem Holly-t sem. – valahol el kellett kezdenem, és nem tudtam máshol, csak az életem fordulópontjánál. Lábamat magam alá húztam és szürcsöltem egy kis kortyot a teából, majd folytattam. – Sosem mondtam el nektek honnan ismerem Jed-et, és erre meg volt az okom. De nem hazudtam. Minden egyes szó, amit mondtam róla, az igaz volt. Ő tényleg Cat-hez való. Nagyon jól ismertem. Vele készültem az egyetemre. – meredtem magam elé, majd a vallomáshoz felpillantottam fekete szemeibe. – Ugyanis Jed az ex-barátom. – egy kisebb szünetet tartottam, hogy Keith megemészthesse a hallottakat és nem kellett csalódnom benne. Izmai megfeszültek a karján, légzése szabálytalanná vált, szemei kitágultak. Orrot kellett fújnom, hogy leplezni tudjam hatalmas mosolyomat. – De történt valami. Valami, ami megváltoztatott bennem mindent. Megváltoztatta az egész életemet. Másfél évvel ezelőtt, karácsonykor, pontosan december 23-án, szenteste az Édesanyám meghalt. – alig bírtam kimondani a szavakat, a gombóc a torkomban nem akarta engedni, hogy beszéljek. Mély levegőket kellett vennem, hogy visszafojtsam feltörni készülő könnyeimet. De szemeim így is elhomályosodtak. Kapóra jött az orrfolyás. – Azt mondták az orvosok, hogy szívroham. Csak tudod az a vicces, hogy anya is orvos volt. – nevettem el magam kínosan. – Ahogy apám is az. Amikor megtudtam a hírt, bementem a kórházba. Látni akartam, meg akartam nézni, mert nem akartam elhinni, hogy az én anyukám tényleg meghalt. De nem engedték, hogy lássam. Még csak el sem búcsúzhattam tőle. – pár másodperce elmerengtem az emlékek között és újra a kórházi kórteremben találtam magam, egy letakart nővel és körülöttem vad idegenekkel. Az emléktől kirázott a hideg és jobbnak láttam visszatérni a jelenbe. Sóhajtottam. – Az után a nap után még napokig kóboroltam az utcán. Nem akartam haza jönni. Nem akartam ebben a házban lenni. Akkor talált rám Holly. Fáztam, éhes voltam és rettentően gyenge. Úgy nézhettem ki, mint egy élő-halott. Sosem fogom neki elfelejteni, amit értem tett. Haza vitt magával, lefürdetett és hagyta, hogy a kanapéján sírjak. Nem kérdezett semmit, csak segítséget adott. – egy halvány mosoly ült ki az arcomra az emlékképtől. – Azután szakítottam Jed-del. Elutasítottam az egyetemet és Holly-val jelentkeztem az egyik helyi főiskolára. Már nem számított semmi. Már futni sem jártam el. Apámmal megromlott a kapcsolatom és úgy alakítottam a beosztásomat, hogy a lehető legkevesebbet legyek itthon. Azután jöttek a srácok. – vettem egy mély levegőt és magamban megpróbáltam leküzdeni a szégyenérzetemet. Beleittam a már félig kihűlt teámba. – Nem tudtam elhinni, hogy engem is szerethet még valaki, ezért az egy éjszakás kapcsolatokban kerestem a megoldást. Mert úgy éreztem, hogy abban a pár percben szeretnek. Hogy engem is szeret valaki. Nem úgy tekintettem erre a dologra, hogy kihasználnak engem. Én ezt kölcsönösen érzékeltem. De így visszagondolva… Nem csinálnám még egyszer végig. – kirázott a hideg, és megborzongtam a sok arctól, amik a szemem elé villantak. – Aztán jöttél te. – intettem félig elmosolyodva Keith felé. – És megváltozott minden. Már nem kellett más. Nem kellettek az éjszakák sem. Rengeteg fejtőrést okoztál nekem. A sok elejtett mondat. A rengeteg csípős megjegyzés. És nem tudtam, hogy mi történik. Csak annyit tudtam, hogy minél jobban meg akarlak ismerni. És a végén, még az idióta viselkedésed sem idegesített. Egészen addig, amíg az erkélyeden nem kellett várakoznom és nem kellett meglátnom, hogy milyen is vagy igazából. – megköszörültem a torkomat. – Ma meglátogatott a barátnőd. – kezdtem a lényegre térni, hogy miért is hívtam ide. – És a tudtomra adta, hogy hagyjalak békén. Nem akarsz nekem mondani valamit? – oldalra biccentettem a fejem, és őszinte kíváncsisággal néztem rá. – Mondott nekem dolgokat, amikben nem vagyok biztos, hogy elhihetem-e őket. Szeretném végre tudni az igazat. Hogy mi történik körülöttem. – fekete szemei az enyéimbe fúródtak és láttam a vívódását saját magával. Előre hajoltam ültömben és szabad kezemmel megfogtam az ő kezét. Hüvelykujjammal gyengéden simogattam kézfejét. – Kérlek. – leheltem halkan. – Te már tudsz rólam mindent. Engedj be egy kicsit a világodba, Keith. Kérlek.

27. Marisol

r.

 

Fáradtan keltem fel reggel, bedugult orral és dagadt szemekkel. Zsebkendő után kutatva belebújtam a köntösömbe és mamuszomba, majd lecsoszogtam a konyhába. Utamat vagy tíz tüsszentés kísérte és pár fullasztó köhögés is. Úgy döntöttem, hogy kihagyom a reggeli kávét, és helyette csináltam egy nagy adag, forró teát. Még az egyik fiókban találtam zsebkendőt is. Épp a teámat szürcsölgettem, amikor valaki ráragadt a csengőre és folyamatosan csengetett. Elnyúzott arccal keltem fel a székről, hogy ajtót nyissak, miközben a csengő hangjától majd szétszakadt a fejem.
- Jövök már. – morogtam az orrom alatt. Pár másodpercig babráltam a zárral, majd kitártam az ajtót és szembe találtam magam Marisollal. – Te mit keresel itt? – néztem rá nagy szemekkel, és őszintén nem tudom, hogyan tudta meg a címemet. Vagy egyáltalán bármit rólam. Nem válaszolt, csak nagyképűen végig nézett rajtam, egy apró fintorra húzta száját és ellépve mellettem besétált a házba. – Gyere be. – néztem utána, miután végig sétált a folyosón és a nappaliba kötött ki. Döbbenten, elakadt lélegzettel csuktam be mögötte az ajtót, majd követtem a nappaliba. – Minek jöttél ide? – kérdeztem újra. Karba fonta maga előtt a kezeit és egy gúnyos mosollyal nézett a szemembe.
- Szóval te vagy az a lila hajú lány. – kérdésnek szánta a mondanivalóját, de inkább hangzott kijelentésnek. – Túl sokat hallottam már rólad. – felszegte az állát és nagyképűen pillantott rám.
- Nem tudom, miről beszélsz. – ösztönösen védekeztem, és tényleg nem tudtam, hogy mik a szándékai azzal, hogy idejött. – Mit akarsz? – kérdeztem szemöldökömet összehúzva. Kifújta bent tartott levegőjét, elindult felém, de fél méterre tőlem megállt. Közelebb hajolt, mintha valami bizalmas hangnemet akart volna megütni, azután halványan elmosolyodott.
- Keith-t. – ejtette ki könnyedén a nevét. Levegőm mellkasomba rekedt, és mintha elfelejtettem volna, hogyan kell lélegezni. Az éj fekete szempár a gondolataim közé férkőzött.
- Ne… Nem értem miről beszélsz. – hebegtem, miközben hátráltam pár lépést.
- Igazán? – Marisol oldalra döntötte a fejét, és kíváncsian nézett rám. –Nem hiszem el. Mert tudod, két hete mást sem hallok, mint hogy, a drága lila hajú lány nem veszi fel a telefonját és nem jelentkezik. – miközben beszélt, körbe sétált a nappaliban és a kandallónál állt meg. Kezébe vette az egyik régi fényképet Anyáról. Megforgatta, majd visszarakta a helyére. – Most szépen elmondom, hogy mi lesz. Te pedig megteszed, mert nincs más választásod. – vont vállat teljesen természetes módon. Rám nézett, mintha a válaszomat várta volna, de én képtelen voltam megszólalni. Nem bírtam. Az a nagyszájú Leana abban a pillanatban eltűnt, ahogy Marisol belépett az ajtón, és most nem állt más a helyén, mint egy megszeppent kislány, aki nem tudott hangokat kipréselni a száján. A hallgatásomat beleegyezésnek vette. – Remek. – csapta össze a tenyerét. – Látod? Csodálatosan tudunk együttműködni. De hagyd békén Keith-t! – szemei összeszűkültek és egyik pillanatról a másikra csapongott a hangulatok között. – Ő az enyém! Nem fogom hagyni, hogy egy magad fajta, egy kis amerikai senki elvegye tőlem! Túl sokat harcoltam már érte és túl sok mindent tűrtem már el neki, ahhoz, hogy most hagyjam kicsúszni a kezeim közül. Tudod… mindig voltak ilyen időszakai. Minden nyáron ezt csinálja velem. Valahogy ez az évszak nem neki való. Ilyenkor megbolondul és elfelejti, hogy az év összes többi napján én vagyok mellette. De ez most más. – kutató pillantását rám kapta, és úgy nézett rajtam végig, mintha választ keresett volna rajtam. – Te más voltál neki. Valamit lát benned, ami arra készteti, hogy még maradjon. Csak még nem jöttem rá, hogy mi az. – oldalra döntötte a fejét, és újra végig mért. – De már úgy sem fog sokáig tartani ez a dolog. Mindjárt vége a nyárnak, ami azt jelenti, hogy visszajön Spanyolországba. Te pedig itt maradsz. New York-ban. Biztosan jó játékszer voltál neki. De szeretni sosem szerethetett. – szemrebbenés nélkül bámult a szemembe, és láttam a tekintetén, hogy azt a pillanatot várja, amikor kiborulok. Megköszörültem a torkomat és vettem egy mély lélegzetet.
- Ez minden? – kérdeztem higgadt hangon, ezzel magamat is meglepve.
- Nem. – megrázta a fejét, majd közelebb lépett hozzám. – Tartsd magad távol tőle! Ne keresd! Ne hívd! Ne üzenj neki! Tűnj el az életéből, ha már ő nem képes a tiédből! Így hamarabb vége lesz ennek a dolognak, és végre hazamehetünk. – nem reagáltam erre a monológjára, csak bólintottam és a bejárati ajtóhoz sétáltam és kinyitottam.
- Most már, ha tényleg ez minden… - kezemmel a kijárat felé mutattam, ezzel jelezve neki, hogy távozzon. Lassan sétált felém, és mielőtt kilépett volna a házból, még megállt előttem egy pillanatra és a szemembe nézett.
- Remélem világosan fogalmaztam, és megértettük egymást.
- Tökéletesen. – vágtam rá, majd mögötte bevágtam az ajtót és a konyhába rohantam a telefonomért. Csak egy SMS-t írtam.

„Tíz perced van! L.”

26. Ez egy undorító játék

Nagyon rövidke részre sikerült, inkább mondanám átvezető soroknak. De holnap hozom a következőt. Jó olvasást! : )

r.

- Te ezt nem értheted. – rázta meg a fejét tagadólag.
- Igen? Akkor magyarázd meg. – néztem rá kihívóan. Alig pár centire álltunk egymástól, de a levegő így is felfórosodott körülöttünk. De nem válaszolt, csak bámult azokkal a mindent tudó fekete szemeivel. – Tudod… - kezdtem végig gondolva az eddig velünk történteket. – Te mindig elítéltél engem. Sosem vetted a fáradtságot, hogy megkérdezz engem, hogy miért úgy csinálom a dolgokat, ahogy. Te a könnyebb utat választottad, és nem akartál energiát belefektetni a nem létező kapcsolatunkba és a nem létező barátságunkba. Első látásra ítéltél, ami az egyik legundorítóbb tulajdonság. De még ezt is elnéztem számodra. És most, mikor én, ítéllek el, - holott van hozzá egy kis alapom -, te mondod nekem, hogy ezt nem érthetem. És miért nem érthetem? Mert szerinted nem tudom a hátterét. De te esélyt sem adsz nekem, hogy megértsem. Én legalább adtam. Próbálkoztam. Szerettem volna, ha megérted, hogy mit miért csinálok. Szerettem volna, ha át látsz rajtam. De te nem akartál. – tártam szét a kezeimet, és nehezemre esett vissza nyelni a gombócot a torkomban. – Én pedig, mikor meg akarlak érteni, akarok rád időd szánni, hogy végig hallgassam a magyarázatodat, kizársz engem. – böktem felé a mutatóujjammal. Szemeiben semmi megbánást nem láttam. És ez fájt. Nagyon fájt. – Így is lehet játszani. – bólintottam, miközben úgy éreztem magam, mint aki egy bábuval beszélget. – De, ha te ebben a játékban akarsz részt venni, engem hagyj ki belőle, és ne keress többet! Mert ez egy undorító játék. – ezzel sarkon fordultam és ott hagytam. Amilyen gyorsan csak tudtam a kasszához siettem, gyorsan fizettem és pár másodperc múlva már a kocsimban zokogtam.

Én nem akartam kiborulni. De tényleg. Esküszöm. Tartani akartam magam. Legalább addig, amíg a szobámba érek. Csak ilyen még sosem fordult elő velem. Sosem éreztem még ilyet. Nem tudtam, hogy tényleg létezik olyan szerelem, mint a filmekben. Nem tudtam, hogy ennyire tud fájni a szív egy fiú miatt. Azt hittem, hogy már ismerem a fájdalom összes fokozatát, és hogy mindegyikkel találkoztam már életem során. De ez olyan erős volt. És olyan hirtelen jött. Nem tudtam vele mit kezdeni. Nem tudtam, hogyan kezeljem. Csak annyit tudtam, hogy sürgősen kezdenem kell valamit ezzel az egész Keith-dologgal, mert ha nem teszem, akkor testileg és idegileg még jobban tönkre tesz.

A sírást abbahagyva, erőt vettem magamon és haza hajtottam. Kipakoltam a konyhában, majd felszaladtam az emeletre. Beálltam a zuhany alá, amilyen gyorsan csak tudtam letusoltam és összekészülődtem. Meg akartam mutatni Keithnek, hogy mit veszített. Be akartam bizonyítani neki, hogy én is szerethető vagyok.

25. Lucifer

r.

A fülemben max hangerőn szólt a OneRepublic - Love Runs Out c. zenéje. A bevásárlókocsinak dőlve, a kezemben két müzlit hasonlítottam össze, mikor a zene hirtelen megszakadt és a csengőhangom kezdett el szólni. A zsebemből előhúztam a telefonomat és megnéztem a képernyőt: Lucifer. Halványan elmosolyodtam saját magamon, hogy még az általam ráaggatott buta becenéven is akkorát dobbant a szívem, hogy legszívesebben fejbe vágtam volna magam. Ehelyett azt csináltam, amit két hete minden nap. Elutasítottam a hívást, lenémítottam a telefont és újra indítottam a zenét. Nagyot sóhajtva elraktam a telefont és további figyelmemet a müzliknek szenteltem. Mondhatnám, hogy könnyű figyelmen kívül hagyni a napi húsz telefonhívást és a Hol vagy?, Miért nem válaszolsz?, Hova tűntél? sms-eket, de akkor hazudnék. Fájdalmas végig néznem a híváslistát és még fájdalmasabb az általa írt sms-eket végig olvasni. De ezek a hívások és sms-ek, ezek az apró jelek arra, hogy Keith – bármennyire is nem akarom, és én sem akarok vele – törődik velem. Ezek az utolsó szárnycsapások tartanak életben. A szívem majd kiugrik a helyéről, mikor megszólal a telefonom, és ha az ő telefonhívása után, újra rezegni kezd a mobil, még nagyobbakat dobban, de mikor újból elővettem csalódnia kellett, mert a képernyő nem Lucifert írt, hanem Nathen-t.
- Szia Nathen. – szóltam bele a telefonba, miközben az egyik müzlit visszaraktam a helyére, a másikat pedig beleejtettem a bevásárlókocsiba.
- Hé, kislány. – üdvözölt sajátosan. – Kerestél reggel.
- Ja, tényleg. – kaptam a homlokomhoz, mintha elfelejtettem volna. Lassan tovább sétáltam a polcok között. – Csak meg akartam kérdezni, hogy mikor lesz szabad időd rám? – az alsó ajkamat rágcsáltam, miközben a csokikkal szemeztem.
- Rád mindig van. – nevetett fel.
- Kedves vagy. – mosolyodtam el. – De most komolyan. Szeretnék egy új mintát.
- Elképzelés?
- Van.
- Megbeszéljük este egy pizza mellett?
- Nyolckor. Nálad? – kérdeztem mosolyogva.
- Jó. – vágta rá.
- Ott leszek. – ezzel letettem a telefont és nem tudtam hatalmas mosolyomat eltakarni. Pár másodpercre még azt is elfelejtettem, hogy törött szívem túlságosan is fáj.

A sorok között sétáltam és egy csomag kávét kerestem, amikor belebotlottam magába az ördögbe.
- Hogy van az, hogy másnak első csörgésre fel tudod venni azt a rohadt telefont, de ha én, kereslek, nem találod meg a hívás fogadás gombot? – ahogy meghallottam mély, szexi hangját kirázott a hideg és egész testemet elöntötte egy jól eső bizsergés. Szemeim akaratlanul is lecsukódtak, és el tudtam volna veszni hangjában.
- Keith. – sóhajtottam, és nyelvemmel még csettintettem is, hogy hihetőbb legyen, hogy mennyire nem hiányzott most vele összefutnom. Az összes erőmre szükségem volt, ehhez a jelenethez.
- Szóval? – kerültem a tekintetét, és mindenhova néztem csak rá nem, de ő lehajolt hozzám, hosszú, kecses ujjaival megfogta az államat és kényszerített, hogy nézzek bele a fekete szemeibe. Most nem csillogott. Dühös volt. És rám.
- Neked nincs mit mondanom. – nyögtem ki nagy nehezen. Úgy éreztem, mintha a torkomban egy hatalmas gombóc lenne, ami nem enged lélegzethez jutni, és nem enged beszélni. Fulladozni tudtam volna tőle.
- Na, ne röhögtess. – nevette el magát gúnyosan. – Befekszel az ágyamba, velem alszol, még le is fekszel velem, majd mikor reggel felkelek nem vagy ott. Eltűntél. Elmegyek otthonról, és mikor hazaérek, egy levelet találok otthon, amire csak az van írva, hogy: Seggfej. És szerinted még nem tartozol nekem magyarázattal? – rágózott idegesen. Arcizmai annyira megfeszültek, hogy azt hittem szétszakítja az arcát.
- Pont annyi magyarázattal tartozok neked, amennyivel te nekem. – válaszoltam kihúzva magam, és bele bámultam azokba az éj fekete szemekbe.
- Ezt hogy érted? – kérdezte homlok ráncolva.
- A csípős beszólások. – gondoltam itt a megismerkedésünk első pillanataira, majd a későbbiekre is. – A csók a vendéglőben. A verekedés azzal a spanyol sráccal, akit azt hiszem Diego-nak hívtak. A levélírás. Lefeküdtél velem. A kétértelmű mondatok, amiket ha volt kedved mondtál, ha nem volt kedved hozzám sem szóltál. Folytassam még? – néztem dacosan a szemeibe, miközben kezeimmel hadonásztam. Elkapta a csuklómat és közelebb húzott magához, ott a bevásárlóközpont közepén. De nem szólalt meg. Nem magyarázott meg semmit, csak bámult rám, mint akinek elment az esze. És azt hiszem el is ment. Szemeim megteltek könnyekkel, torkom összeszorult és tudtam nincs már sok hátra, hogy sírni kezdjek. – Tudni akarod mi történt? – lenyeltem a gombócot a torkomban, vele együtt a könnyeket is a szememben. Nem vártam választ a kérdésre. – Azon az éjszakán újra lefeküdtél velem. – emlékeztettem mintha nem tudná. – A mellkasodon aludtam el, de nekem sem olyan reggelem volt, mint amilyet megálmodhattam volna magamnak. Reggel arra ébredtem, hogy hangok szűrődtek be a folyosóról. Catharina és egy úgynevezett Marisol nevezetű lány vitatkoztak. Marisol téged keresett, Catharina nem tudta hol vagy, a kocsid sem volt otthon, de hisz, hogy is lehetett volna, mikor az nap este tettük tönkre? Cat nem akarta hozzád beengedni, nekem pedig nem volt több időm, és el kellett bújnom. Kimentem az erkélyre, felmásztam a korlátra, a falhoz lapultam és csak vártam. Mert mást nem tehettem. Te felkeltél, kimentél a szobádból, én pedig végig néztem, ahogy Marisol elkezdi rendbe tenni a szobádat. Nem sokkal később visszajöttél, felöltöztél. Beszéltetek, majd magadhoz ölelted. – mindent úgy mondtam el neki, ahogyan az nap történt. Minden egyes mozzanatot. Tudnia kellett, hogy én tudom. Emlékeztetnem kellett, hogy ő sem annyira rohadtul tökéletes, mint ahogy beállítja magát. – Majd kézen fogva távoztatok. És mindezt az után, hogy pár órája még velem hemperegtél az ágyadban. – a monológom végére, teljesen kiszáradt a szám, égett a szemem és csak menekülni akartam. De még meg kellett adnom neki a kegyelemdöfést. Még látnom kellett az arcát, ahogy a maszkja összeomlik. – Szóval, még mindig úgy gondolod, hogy magyarázattal tartozok neked? – szemei, ha lehet még jobban elsötétedtek, ajkai egy vonallá préselődtek össze és izmai kidagadtak a kezén. Közelebb léptem hozzá, és belesuttogtam a fülébe. – Még mindig úgy gondolod, hogy nem vagy egy rohadt nagy seggfej?