9. Keringő

r.

 

- Kész vagyok. – nézett fel ránk a hölgy.
- Mi is. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Nagyszerű. – megálltam Keith mögött és vállára simítottam a kezemet, majd ajkaimat egy szelíd mosolyra húztam és megpróbáltam mozdulatlan maradni. A nő elbújt a gép mögött, de pár másodperc múlva csalódottan nézett fel.
- Mi a baj? – kérdeztem aggódva.
- Ez így nem lesz jó. – ingatta a fejét.
- Mi? Miért? – Keith hangja kétségbeesett volt és érződött rajta a menekülési vágy.
- A többi képen a párok mind csókolóznak.
- Na, azt már nem! – ráztam meg automatikusan a fejem.
 - Szerintem… - szólt közbe Keith, de a hölgy megelőzte.
- Miért nem?
- Hát mert… - az agyamban normális indok után kutattam, de olyan volt mintha átmosták volna. Nem találtam semmit, a másodpercek pedig csak fogytak. Ekkor Keith hirtelen felállt, és fölém magasodott. Kezeim a vállán maradtak, de még így is egy fejjel alacsonyabb voltam nála. Szája szegletében egy apró mosoly bujkált, fekete szemei csillogtak. Elakadt lélegzettel figyeltem, minden egyes mozdulatát. – Mit csinálsz? – suttogtam a kábulatból egy kissé magamhoz térve.
- Te mondtad, hogy ez csak egy kép, és hogy ezzel segítünk. Ha most azt mondjuk, hogy nem, az feltűnő lenne. – vont vállat teljesen természetesen, majd fejét lejjebb hajtva orrunk összeért, ajkai pár milliméterre voltak enyéimtől. Édes fahéj, menta és citrom illata elkábította, amúgy is blokkolt agyamat. Nem tudtam felelni a válaszára, csak álltam ott tehetetlenül, mint valami marionett bábú. Kezeim vállán pihentek, lábamból kifutott az összes erő és csak vártam. Pillái alól lesett fel rám gyönyörű, fekete szemeivel, amikben fényeket láttam csillogni, ajka szegletében egy aprócska, szinte észrevehetetlen mosoly táncolt. Elakadt a lélegzetem. Puha ajkai, forrón olvadtak össze enyéimmel, a másodperc törtrésze alatt. Nyelve átsiklott a számba, keringőre hívva az én nyelvemet. Kezeinek szorítását megéreztem csípőmön, és az a kevéske levegő is, ami eddig a tüdőmben volt, kiszaladt belőlem, amikor közelebb húzott magához. Testünk egymáshoz préselődött, éreztem minden egyes kidolgozott izmát. Jobb kezemmel hátulról beletúrtam hajába, ezzel még közelebb húzva magamhoz. Az egész nem tartott tovább egy percnél, mégis egy örökkévalóságnak tűnve álltam a karjai között és csókoltam vissza mézédes ajkait. Lassan húzódott el, de nem teljesen. Homlokát homlokomnak döntötte, ujjai tovább pihentek csípőmön, csukott szeme nem mozdult, légzése aránytalanul gyors volt. Még pár másodpercig a karjai közt tartott, addig ameddig a légzését próbálta szabályozni. Szívem vadul vágtázott, egész testemben remegtem és féltem megmozdulni. Féltem, ha elenged, gyenge lábaim felmondják a szolgálatot és összeesek. Szemeimmel arcát pásztáztam, valami árulkodó jel után kutatva. De nem láttam semmit. Csupán szemeit szorította össze másodpercekre, láthatólag valami kínozta, de aztán arcizmai kisimultak mintha mi sem történt volna, ajkaira egy mosolyt erőltetett és szemei kipattantak. Ellépett mellőlem, kifizette a kései vacsorát.
- Köszönöm. – felelte az idős hölgy, egy igaz mosollyal. Nem válaszoltunk, csak biccentettünk, majd Keith kézen ragadott és kihúzott az étteremből. Odakint a friss levegő magamhoz térített és nem tudtam mi volt az, ami odabent történt. Ahogy eltűntünk a nő leskelődő tekintete elől, rögtön kiszabadult kezem fogságából és távolabb sétált tőlem.
- Ez mi… mi volt? – kérdeztem összezavarodottan.
- Mi lett volna? – húzta fel csúfondárosan szemöldökét. Visszatért az a Keith, akit megismertem. – Semmi. – vont vállat.
- Aha. – bólintottam még mindig ziláltan. Remegő ujjaimmal húztam elő egy szál cigit és gyújtottam rá. Most nagyon kellett. Éreznem kellett, ahogy a füst megtölti a tüdőmet. Szükségem volt, valami reális dologra, ebben a nyavalyás valószerűtlen estében, ami bebizonyítja, hogy mindez velem történik.

- Kösz a fuvart. –szállt ki a kocsimból Keith. Még mindig nem voltam elég összeszedett, ezért csak bólintottam, majd én is kiszálltam. Az alvó Catharinát Keith összekaparta a hátsó ülésről és elindult vele a ház irányába. Én meg ott álltam tehetetlenül, mint egy idióta. – Kinyitnád az ajtót? – nézett rám Keith át a válla fölött. Bambulásomból felnéztem a fekete szempárba. Sután bólintottam, odabotladoztam. – A hátsó zsebemben van a kulcs. – magyarázta, egy aprót dobva a kezében lévő Cat-en. Hangosan nyeltem egyet, majd lassan becsúsztattam ujjaimat a zsebébe és megfogtam az alján heverő kulcscsomót. Beengedtem magunkat a házba és Keith előtt nyitogatva az ajtókat beléptem Catharina szobájába. Levettem az ágyat takaró lepedőt, kihajtottam a takarót és megvártam, míg elhelyezi Cat-et az ágyon, majd betakargattam és kisimítottam az arcát a hajából. Csak álltam ott az ágya mellett és nyugodt, gyermekded arcát kémleltem. Meg akartam óvni a nagyvilágtól.
- Leana… - suttogta. Mindig meg tud lepni. Most is azt hittem, hogy alszik.
- Igen? – kérdeztem vissza én is halkan. Szemeit lassan kinyitotta és körbenézett a saját szobájában. Keith-en állapodott meg a tekintete. – Kimennél egy kicsit? – félig hátra fordultam, hogy lássam a reakcióját. Az ajtófélfának támaszkodott és a húgára nézett. De mivel bármit megtenne érte, most is azt nézte, hogy ő mit akar, ezért bólintott és már ott sem volt. Visszafordultam Cat-hez. – Csak szeretnék bocsánatot kérni a viselkedése miatt. – sóhajtott és állával az előbb távozó Keith után bökött.
- Cat… - leültem az ágya szélére, ujjaimat összekulcsoltam. – Ez nem a te hibád. – mosolyogtam rá kedvesen.
- De, mivel, hogy én…
- Ne emésztd magad! – szakítottam félbe. – Catharina, már elmondtam, de most megteszem még egyszer. Ez nem a te hibád! Erről nem te tehetsz. Egyszerűen van olyan, hogy az emberek nem bírják elviselni a másik társaságát. Mi ilyenek vagyunk Keith-el. Nincs ezzel semmi probléma. – megpaskoltam a térdét és már készültem volna, hogy felállok, amikor elkapta a kezemet.
- Akkor többet nem is fogunk találkozni? – kérdezte kétségbeesetten.
- Általában megtartom az ígéreteimet.
- Leana…
- Ne aggódj! – szakítottam újból félbe. – Majd kitalálok valamit. – rákacsintottam, nyomtam egy puszit az arcára és újból eligazgattam a takaróját. – Jó éjt Catharina. – suttogtam, majd lekapcsoltam a villanyt és kiléptem a szobájából, ahol két srác között találtam magam, akik dühödten néztek egymással farkasszemet.

8. Első és egyben utolsó emlék

r.

- Leana? – szólalt meg halk hangon Cat. Azt hittem alszik.
- Hmm? – kérdeztem, ahogy lefordultam.
- Kocsikázunk még egy kicsit?
- Mi? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna jól, mit mondott.
- Mielőtt még hazavinnél, minket szeretnék még autókázni. Olyan kényelmes. Meg megállhatnánk valahol enni.
- Hajnali három van Catharina. – nyögött fel Keith. – Hol akarsz enni?
- Nem tudom, biztos nyitva van valami.
- Majd otthon eszel. – zárta le a témát Keith, de Cat tovább nyafogott.
- Oké, azt hiszem, van itt valahol egy non stop kis étterem. Benézhetünk, ha gondoljátok. – vontam vállat. Mert nekem már úgy is mindegy. Amúgy sem mentem volna még haza, ha kirakom őket. Az üres ház nem kecsegtetett túl sok mindennel. Cat tapsikolni kezdett. Egy mellékutcán lefordulva, tényleg ott volt az étterem, ahol emlékeztem. Egyszer voltam itt Holly-val. És isteni a gofrijuk meg a palacsintájuk. Beálltam a szinte üres parkolóba és leállítottam a kocsit. – Mehetünk? – fordultam hátra, hogy rá lássak Cat-re is.
- Én valami édeset kérek, sok-sok-sok-sok habbal. – nyúlt el még jobban az ülésen. – Nem akarom, hogy így lássanak az emberek. – intett.
- Oké. – vontam végül vállat. Kikapcsoltam a biztonsági övemet és kiszálltam a kocsiból. Egészen addig nem vettem észre Keith-t míg meg nem kerülte a kocsit és meg nem állt mellettem. Vagy egy fejjel magasabb volt nálam. Sötét tincsei a szemébe hullottak, még rejtélyesebbé téve az arcát, de fekete szemei még most is világítottak.
- Én is bemegyek. – mondta magyarázatképpen, gondolom az arckifejezésem miatt. Nem válaszoltam, csak bólintottam. Az ajtó súrolta a kis csengőt, ami a falra volt szerelve, ezért mindenki hallhatta, ahogy belépünk az étterembe. A pulthoz sétáltam és leültem az egyik bárszékre. A pult mögött felbukkant egy rózsaszín köténykés néni hajhálóval a fején.
- Mit adhatok kedveskéim? – mosolygott ránk kedvesen. Keith-re néztem, de ő csak intett, hogy még nem tudja.
- Először egy kólát. Még nem tudjuk, mit rendeljünk. – viszonoztam az idősnő mosolyát és az étlapot forgattam az ujjaim között. Lerakta elém a bontatlan, üveges kólát. – Köszönöm.
- Tudom ajánlani a juharszirupos palacsintánkat eperrel és tejszínhabbal. Vagy a csoki krémes gofrinkat szintén eperrel és tejszínhabbal. – kacsintott ránk.
- Öö… mind a kettőből kérnénk elvitelre egyet. – válaszoltam gyorsan, felébredve a kábulatból. Miután a nő eltűnt a konyhában Keith felém fordult.
- Ugye, ő most nem hiszi azt, hogy mi…? – homloka ráncokba szaladt.
- De. – államat megtámasztottam a tenyeremben és kínosan elröhögtem magam. – Ahogy mondod. – tekintetemet az étlapra szegeztem és nem mertem felnézni Keih-re. Féltem, hogy nem látnék mást az arcán, csak undort. A nő megjelent mind a két kezében egy-egy dobozt tartva, amit elénk rakott le.
- Hozhatok még valamit, drágaságaim? – nézett ránk felváltva.
- Igen. – válaszolt először Keith. – Sült krumplit hamburgerrel és egy kólával. – mosolygott a nőre. Kérdőn fordultam felé. – Mi az?
- És Cat?
- Az ki? – ráncolta a homlokát.
- A húgod. – forgattam meg a szemeimet.
- Catharina?
- Igen, de túl hosszú a neve, és amúgy is emlékeztet egy cicára. – mosolyodtam el.
- Mindegy. – legyintett. – Mi van vele?
- Azt hittem sietünk.
- Ha már képes volt így kiütni magát, akkor igazán tud még várni egy kicsit. – tátott szájjal néztem rá.
- Hát jó. – vontam vállat. – Akkor én is ugyanezt. – feleltem összecsukva az étlapot.

Az étteremben halkan szólt a zene, valami country zenész énekelt a hangszórókból, érces hangja betöltötte a rendelkezésre álló teret Lábammal a szék lábán, jobb kezemmel a bal karomon doboltam a ritmust. Fél órán keresztül ültünk egymás mellett, mint két vad idegen, akik még sosem találkoztak és soha nem beszéltek egymással egy szót sem. A kínos csend, ami kialakult köztünk, egészen addig tartott, amíg újra meg nem jelent a rózsaszín kötényes hölgy.
- Parancsoljatok, édeskéim. – rakta le elénk a kért ételeket.
- Köszönjük. – feleltem mindkettőnk helyett.
- Esetleg még valamit? – nézett ránk felváltva, mosolyogva.
- Nem. – vágta rá Keith. Mindketten neki kezdtünk a sült krumplinak és hamburgernek is. Lassan ettem, egyesével rakosgattam a sült krumplit a számba, mintha minden egyes falatot jól megfontolnék. A hamburgert kis kockákra vágtam és úgy ettem. Nem akartam gusztustalankodni, mert bár imádom szétfolyatni a hamburgert és úgy enni, mint egy vérbeli amerikai, Ketih előtt nem akartam nevetségessé tenni magam. Nem akartam okot adni neki, hogy újból kigúnyoljon, vagy csak az idióta megjegyzéseivel ostromoljon. Jobb megelőzni a bajt. Már az étel végénél tartottunk, amikor az idős nő újra felbukkant. Megállt a pult mögött, és neki támaszkodott a háta mögött lévő mosogatónak. Könnyes szemekkel, mosolyogva nézett ránk, de nem értettem mit bámul rajtunk. Kissé hátrafordultam és körbe néztem, hátha mögöttünk láttunk valamit, de nem. Minket nézett. Könnyei láttán megijedtem.
- Hölgyem. – szólítottam meg. – Minden rendben van?
- Persze, csak… - szemeihez érintette, öreg ujjait, letörölte a kicsordulni készülő könnycseppjeit és újra elmosolyodott. – Csak jó látni, hogy vannak még fiatalok, akik nem veszekednek, hanem megbírnak maradni egymás mellett. – elkerekedett szemekkel bámultam rá. Nem értettem miről beszél. Alig észrevehetően Keith felé fordultam, de ő is értetlenül nézett vissza rám.
- Elnézést… - kezdtem volna, de nem hagyta, hogy befejezzem, folytatta tovább.
- Ha, az én férjem még élne, – nyugodjék békében – most biztosan készítene egy fényképet.
- Mi? – ocsúdtam fel a döbbenetből.
- Látjátok ott azt a falat? – intett mögénk. Mindketten megfordultunk. Térdeink összeértek, és bizsergés áradt végig a testemben, de a döbbenet nagyobb volt, mikor megláttam miről beszélt a hölgy. Annyi fényképet, még életemben nem láttam egy helyen. Zsúfolásig volt a fal. Voltak képek, amelyek nem is látszódtak teljesen, mert a többi fotó, már rajtuk ékeskedett. A hosszú, egyenetlen falat úgy töltötték be a fényképek, mint egy üres vásznat a művész. Kihasználva minden szabadon hagyott négyzetcentiméterét. – Az összes képet a férjem készítette, míg élt. Szentül hitte, hogy létezik, olyan szerelmes pár, mint mi, régiek. Hogy létezik még örök, mindent elsöprő szerelem. Olyan, amely nem múlik el napok, hetek, hónapok vagy évek alatt. Ezért minden szerelmespárt, akik megfordultak nálunk az évek során, lefényképezett, a képet pedig kitűzte erre a falra, bizonyíték képen. Minden párt megkért, hogy tudassák velünk, hogyan alakult a kapcsolatuk az után, hogy ezen az ajtón kiléptek. És valaki mindig írt. – áhítattal néztem tovább a falat. – Az összes levél megvan, azoktól az emberektől, akik a fényképeken szerepelnek. De egyikük sincs már együtt. Egy pár sem, akik a képeken szerepelnek. – sóhajtotta. Visszafordultam a nő felé. Szemeiből csendesen folytak végig könnyei, eláztatva ráncos arcát, de ajkain fáradhatatlan mosoly ült. – Tudom, hogy nevetséges. Én is mindig mondtam neki, hogy ne csinálja, de ő be akarta bizonyítani az igazát. Én pedig így, évek múltán is folytatom a megkezdett munkáját. Afféle… kötelességemnek érzem. Mert muszáj hinnünk benne, hogy legalább egy szerelmes pár van. Muszáj elhinnünk, hogy létezik még az örök szerelem. – magyarázta. – Esetleg… megengednétek, hogy rólatok is készítsek egy fotót? – kérdezte félénken, miközben rózsaszín köténye zsebéből egy aprócska digitális fényképezőt húzott elő.
- Én… Mi… - az idős hölgy gyönyörű, kék szemeibe bele bámulva egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani. Ez a gesztus, amit az elhunyt férjéért tesz, csodálatos dolog. Éreztem a jobb térdemnél egy kisebb lökést, ezért Keith-re pillantottam. Felhúzott szemöldökökkel nézett rám. Felsóhajtottam. ~ Vagy megöl, vagy belemegy. Visszapillantottam a nőre és egy mosolyt varázsolva az arcomra, kihúztam magam. – Természetesen. – felpattantam a székről és megálltam Keith mellett.
- Mit csinálsz? – sziszegte alig hallhatóan.
- Szívességet teszünk. – motyogtam.
- Nem. Ezt hazugságnak hívják. – mosolya, amit magára erőltetett, inkább vicsornak tűnt.
- Lényegtelen. – legyintettem.
- És, akkor mi lényeges?
- Az, hogy szegény asszony ne veszítse el a hitét. Soha nem kell megtudnia mi az igazság, mi pedig ezzel szívességet teszünk neki is, és a halott férjének is.
- Nem. – rázta meg a fejét. A nő még mindig a gépet próbálta beállítani. – Hamis ábrándokba ringatjuk őt.
- Részletkérdés.
- Nem. A kettő között óriási a különbség. – megforgattam a szemeimet és imádkoztam, hogy még két percig bírja ki idebent, aztán hazaviszem őket, és soha többet nem kell találkoznunk.
- Nézd, Keith. – hangosan kifújtam bent tartott levegőmet és lenéztem gyönyörű arcára. Szemeinek fekete mélysége megszédített. – Csap egy kép az egész. Neked nincs más dolgod, mint, hogy mosolyogsz, a többit majd én elintézem.
- Milyen többit? – nyílt tágabbra a szeme.
- Az olyan jelentéktelen dolgokat, mint a levél írása, hogy hogyan alakul tovább a kapcsolatunk. – vontam vállat.
- A nem létező kapcsolatunk? – hangsúlyozta ki a nem szót.
- Részletkérdés. – vágtam rá újra.
- Nem kis részletek felett siklasz el. – nevetett fel.
- Na, csak egy fotó. Ez lesz a mi szép első és egyben utolsó emlékünk. A búcsúra? – húzogattam a szemöldökömet, hátha ezzel rábírom venni. Pár másodpercig gondolkodva meredt maga elé.
- Legyen. – bólintott. – És aztán soha többé. – szemei olyan fekete mélységet árasztottak, ami azt engedte láttatni, hogy nem hazudik. Tényleg így gondolja.
- Soha többé. – ismételtem suttogva.

7. Keress magadnak más céltáblát!

De csak mert olyan nagyon szépen kértél. És mert nem tudsz írni. Hihetetlen...:*

r.

 

„- Leana, - ejtette ki lágyan a nevem. – Együtt ezen is túl tudunk jutni. – egyik rakoncátlan hajtincsemet a fülem mögé igazította és reménykedően nézett bele szinte fekete szemeimbe. De képtelen lettem volna neki megadni, mindazt, amit tőlem elvárt.
- Nem Jed. – ráztam meg a fejem. – Nekem szükségem van egy kis időre. – kihúztam magam és, akkor megtettem azt, amit azt hittem, hogy sosem fogok. Elhagytam.
- De Lea. Egy egyetemre jelentkeztünk, és mindkettőnket felvettek. Most új életet kezdhetnél. Ez lenne a kiindulópont. Jót tenne neked a változás. – mondta egy halvány mosollyal az ajkán. Aggódott értem, ahogy mindenki. De képtelen voltam rá, hogy azt nézzem, más mit akar. Csak szerettem volna, ha békén hagynak.
- Sajnálom Jed. – óvatosan végig simítottam az arcán és egy utolsó, gyengéd csókolt leheltem ajkaira.
- Várni fogok rád, Leana! Ameddig csak kell! – felelte határozottan, miután elhúzódtam tőle.
- Ne tedd! – pillantottam rá. – Nincs értelme. Csak a legjobbat akarom neked. Legyél boldog egy olyan lánnyal, aki tényleg megérdemel téged.
- Szeretlek, Leana! – kapott még a kezem után, de akkor már hiába volt minden próbálkozás.” 

- Na, ismered? – egy csapásra szakadt meg a régi film és két kíváncsi szempárba ütközött a tekintetem. Homályosan bólintottam.

- Jó srác. Nem iszik, nem drogozik, és azt hiszem egy jól menő egyetemen tanul. – mondtam gyorsan leplezve zavaromat. Ő Catharinához való. Mind a ketten aranyosak, kedvesek és tiszták.
- Akkor mit keres itt? – követelőzött Keith.
- Régen sokat jártunk ide, de ő volt az, aki mindig vigyázott a többiekre, nem ivott és mindenkit hazaszállított épségben. Tényleg jó srác. – néztem Catharinára.
- Na, áldásodat adod ránk? – fordult most a bátyja felé, én pedig úgy éreztem magam, mint akinek túl sok így minden egyszerre. A tegnap este. Paul. Keith. Catharina. Holly. Mindenki. Csak a saját szobámban akartam lenni, a saját ágyamban, begubózva a takaróm alatt és átadni magam a szokásos alvás nélküli éjszakának. Kizártam a két testvér beszélgetését, csak a forgó világra figyeltem.
- Szóval? – hirtelen egy kezet éreztem meg a karomon. Végig vezettem pillantásomat a szikár, izmos alkaron, fel egészen a hozzá társuló arcig. Keith nézett velem farkasszemet, de Catharina már nem volt ott. Zavartan fordultam körbe.
- Mi szóval? – hangom halk volt és rekedt, mint, aki most ébredt egy mély álomból.
- Honnan ismered ezt a Jed-et? – szemei az arcomat fürkészték várták a reakciómat a név hallatán. ~ Hát persze. – gondoltam fanyarul. A testvéréért mindent.
- Régi ismerős. – legyintettem, és bár ő nem tudta, de hálás voltam neki, amiért a kezével rabságban tartott, mert ha nem fogott volna, biztos összeesem gyenge lábaimon.
- Leana. Ha te ismered, az nem jelent jót. – haragom életre kelt és kedvem lett volna képen törölni. Nem is ismer, mégis folyamatosan csak ítélkezik felettem, mintha valami bíró lenne.
- Keith! – sziszegtem a dühömet visszafogva. – Azonnal vedd le rólam a kezedet! Miért kell neked mindig mindent elrontanod? Ismerem Jed-et, és jó srác! Ennyi legyen elég. De, ha nekem nem hiszel, menj oda hozzá és kérdezd meg magad tőle! Kedves lesz és udvarias. Vagy nyomoztasd le! Mit bánom én?! – csattantam fel. – És most már szállj le rólam! Keress magadnak más céltáblát! – ezzel kirántottam kezemet szorításából és a kocsim felé vettem az irányt. Feltéptem az ajtót és beültem. Lezártam, majd bekapcsoltam a rádiót és próbáltam ellazulni. Az érzékeim extra érzékenyre kapcsoltak és képes lettem volna elbőgni magam. Könnyeim visszafojtása érdekében a kormányt szorongattam és azzal győzködtem magam, hogy ő is csak egy srác a sok közül. De a lelkem legmélyén – ha egyáltalán nekem még van olyanom – tudtam, hogy ez nem igaz. Az összes sértő szó, amit hozzám vágott, felragadt egy olyan falra, ami már így is tele volt mocsokkal. Sértésekkel, mocskos szavakkal, egyéjszakás kalandokkal és vad, féktelen bulizásokkal. Ez a fal egy éve keletkezett a szívemen és az óta egyre folyamatosan nő és nő és csak nő. Nem tudok neki megálljt parancsolni, akárhogy is próbálkozom. Az életem nem egyszerű. De a napi rutin az könnyű. Ahogy anya meghalt, feladtam mindent. Feladtam az egyetemet, és beiratkoztam egy New York-i főiskolára, ott ismerkedtem meg Holly-val. Ellöktem magamtól Jed-et, és az összes addigi barátomat. Holly mindig azt mondja: „Most vagy fiatal! Most kell élned! Hisz tudod, csak, akkor lehetsz öreg bölcs, ha egyszer voltál vad és fiatal!” Annyit mondogatta nekem, hogy egyszer csak elhittem és ez lett az életcélom. Úgyhogy, ahogy ez az elv életbe lépett könnyebb lett minden. Felkelek, bemegyek a főiskolára, dolgozom, néha tanulok az éjszakák pedig csakis a mieink! Azt mondják New York a lehetőségek városa. Mi csak az éjszakákat tekintjük annak. Most pedig, hogy itt a nyár, könnyebb. Nem kell bejárni a főiskolára, csak dolgozni. Amikor pedig nem vagyok beosztva minden időmet Holly-val töltöm. Ő képes elterelni a figyelmemet, és boldog hangulata általában rám ragad. Most is szükségem lett volna rá, de tudtam, hogy odabent jól érzi magát és nem akartam elrángatni Catharina mellől. Lehet, hogy most talál magának egy olyan barátnőt, amilyenre mindig is vágyott. Szépet, aranyosat, kedveset, de olyat, aki azért képes elengedni magát. Egyszóval olyat, mint Catharina. Felsóhajtva elengedtem a kormányt, a kocsit pedig Carlos Varela Una palabra című száma töltötte be. Talán, ha egy másik életben találkozom Keith-el, minden másképp alakult volna, de az én életemben túl sok a talán, a ha, és a de. 

Még két órát ültem egyedül a kocsimban, teljesen magányba burkolózva, aztán fél háromkor megjelentek a többiek is. Catharinát két oldalról támogatta Keith és Holly, mellettük pedig Jason sétált. Megforgattam a szemeimet. Ugrott az este Holly-val. Nem szálltam ki segíteni nekik. Csak megnyomtam a zárfeloldó gombot. Jason kinyitotta a hátsó ajtót, Holly meg Keith berakták a már félig alvó Catharinát. Holly becsúszott mellé, aztán pedig Jason is. Keith előre ült.
- Mehetünk. – mondták fáradtan. Bólintva gyújtást adtam és kitolattam a parkolóból.
- Leana! – kiáltott fel Catharina. – Megkaptam a számát! – lobogtatott meg a kezében egy papírt. – Ő tényleg csodálatos, de már vagy egy órája el kellett mennie és… és azt ígérte, hogy hív. – mosolygott bágyadtan.
- Akkor biztosan hívni fog. – bólintottam biztatóan.
- Ja, és elfelejtettem mondani, hogy szívélyes üdvözletét küldi. – megmerevedtem ültömben, még levegőt is elfelejtettem venni. Ha Cat megemlített Jed-nek, akkor lehet, hogy már mindent tud, és az nem lenne jó. Nagyon nem. Cat soha nem tudhatja meg, hogy én és Jed együtt voltunk. Soha!
- Igen? – kérdeztem vissza feltűnésmentesen.
- Igen. És még annyit, hogy reméli minden rendben és, hogy igazad volt az idővel kapcsolatban. – hangja már majdnem úgy csengett, mintha aludt volna, de azért még gyors elmotyogta az üzenetet. – Nem igazán értettem miről beszél, de ő azt mondta, hogy te tudni fogod. – hálásan felsóhajtottam, abban a tudatban, hogy Cat tudatlan.
- Igen. Tudom. – és ez volt Cat végszava. Ez után már nem hallottunk mást, csak az egyenletes lélegzését.
- Hé, Lea! – suttogta Holly.
- Igen? – kérdeztem én is csendesen, de szinte már tudtam, hogy mit fog mondani.
- Kiraknál előbb engem és Jasont? Ne haragudj a ma este miatt, majd holnap nálam alszol, jó?
- Persze. – arcomra egy mosolyt préseltem. Miután Holly és Jason kiszállt nem maradt már csak a két testvér. Az egyik elterült az egész hátsó ülésen, a másik pedig az anyósülésen burkolózott némaságba.

6. Ő túl jó hozzátok

r.

p.s.: Gyógyulj Drága Lily Morgan! :*

Ilyen kellemes hangulatban érkeztünk meg a La Rosa Negrához. Holly még mindig Keith szavain dühöngött, Catharina rosszul érezte magát a kialakult helyzet miatt, Keith pedig szemmel láthatóan dühös volt. És kire? Természetesen rám. Én csak szerettem volna túl lenni ezen az egész éjszakán. Legyőzve a büszkeségemet Keith felé fordultam, ahogy beálltunk a sorba. – Megígérem, ahogy túl vagyunk ezen az éjszakán, soha többet nem megyek a húgod közelébe. Nem is fogtok többet látni.
- Jó. – bólintott pár perc után, ahogy mérlegelte a dolgokat.
- Rendben. – sóhajtottam.
- Micsoda? – kapta fel a fejét Catharina. – Nekem nincs is beleszólásom? – nézett ránk felváltva.
- Nincs. – vágtuk rá egyszerre. Nem most volt itt az ideje, hogy ő is vitatkozni kezdjen.
- Kösz szépen. – karba fonta a kezét és sértődötten elkapta a fejét.

A zene hangosan szólt a hangszórókból, az emberek nagy része a táncparketten egymáshoz simulva táncolt. Én pedig az egész este folyamán a bárpultnál szobroztam és a tömeget vizslattam, oldalamon a morcos Keith-el, aki folyamatosan a húgát tartotta szem előtt. Éjfélkor jött a csapos váltás és megjelent Joe.
- Szia, kislány, hát benéztél? – derült fel, ahogy meglátott.
- Joe. – biccentettem. – Tudom, hogy hiányoztam, gondoltam megnézem, hogy vagy. – mosolyogtam rá őszintén.
- Kösz, jól. Te vezetsz?
- Sajnos. – bólintottam számat elhúzva. Nevetve elém rakott egy pohár kólát.
- Akkor most nem a szokásosat kapod.
- Köszi. – emeltem fel a poharat és belekortyoltam. Keith furán méregetett, ezért vettem a fáradtságot és bemutattam Joe-nak.
- Joe ő itt Keith. Keith ő itt Joe, a kedvenc csaposom. Keith egy nagyon aranyos lánynak a bátyja. Nem rég költöztek a városba. – magyaráztam mutogatva kettejük között.
- Örvendek. – biccentett Joe mosolyogva, majd kezet fogott Keith-el.
- Szintén.
- Na, és? Hogy-hogy idehoztad őket? – fordult felém Joe.
- Tudod, hogy csak a legjobb helyeket szoktam megmutatni. Ez simán benne van a toplistámban. – nevettem fel.
- Helyes. Viszont most várnak arrébb is. Szóljatok, ha kell valami. – intett, és eltűnt a pult másik végében.
- Hah. – sóhajtottam fel, miközben ültömben megfordultam és tekintetemmel Hollyékat kerestem.
- Neki is megvoltál? – vonta fel csúfondárosan a szemöldökét Keith.
- Mondd. – néztem fel rá. – Miért csinálod ezt? Élvezed?
- Ugyan mit?
- Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. – pillantásunk összefonódott fél másodperce, testemen végig futott egy bizsergés. Én néztem el hamarabb.
- Ő túl jó hozzátok. – felelte végül.
- Szerinted én nem tudom? – nyögtem fel fájdalmasan. – Szerinted nem próbáltam meg lemondani ezt a találkozót is? Nem mintha ellent lehetne neki mondani. Ő talált meg engem tegnap este és nem fordítva. Fel sem tudom fogni, hogy mit látott meg bennem.
- Hát azt én sem. – nézett le rám mosolyogva. Felnevettem. Próbáltam álcázni, hogy a beszólásai csak leperegnek rólam, egyik fülemen be a másikon ki, de akaratlanul is eljutottak a tudatomig. Az összes elejtett megjegyzése. Minden szavából süt a gúny és az ítélkezés.
- Amúgy, ha ennyire utálsz minket, akkor minek jöttél ma velünk? – kérdeztem puszta kíváncsiságból.
- Pont ezért. Hogy szemmel tartsam Catharinát.
- Oh. – nevettem el magam kínosan. Nem is tudtam, hogy ekkora bűnözők vagyunk. – Akkor én most, ha te is adsz rá engedélyt, kimegyek rágyújtani. – álltam fel a székről és úgy tettem, mint aki engedélyre vár.
- Jó. Én is veled megyek.
- Mi? – néztem rá elkerekedett szemekkel. – Nem azért mondtam… - kezdtem, de rögtön félbeszakított.
- De én is ki akarok menni.
- Rágyújtani? – ha lehet még nagyobb szemekkel bámultam rá.
- Nem. – röhögött ki. – Csak már nincs bent levegő. – fájdalmasan elmosolyodtam, bólintottam és utat törve magamnak a kijárathoz sétáltam. A kinti hűvös, nyári levegő, jólesően szaladt végig a testemen csillapítva a benti hőség által okozott levegőtlenséget. Felsóhajtva gyújtottam rá, és nem fordultam szembe Keith-el egészen addig, ameddig a cigi nem gyulladt meg a számban. – Szóval… - bökött felém az állával. – Miért cigizel? – utálom ezt a szót. Olyan… undorítóan hat. Főleg más szájából. Homlokomat ráncoltam, kifújtam a bent tartott füstöt és a válaszon gondolkodtam.
- Meg van rá az okom. – vontam végül vállat. Úgy döntöttem ennél többet egy olyan embernek nem kell tudnia rólam, aki nem veszi a fáradtságot, hogy megismerjen, csak rögtön elítél.
- Ennyi? Ez az okod, amiért megrövidíted a napjaidat? – húzta fel a szemöldökét. Zsebre dugott kezével előre-hátra himbálózott a sarkain.
- Valamiben úgyis meghalunk nem? – kérdeztem vissza egy apró mosoly kíséretében, amit arra szántam, hogy elrejtsem a szomorúságomat és a dühömet.
- Ez igaz. – bólintott. – Akkor adj egy slukkot.
- Hogy micsoda? – néztem rá elkerekedett szemekkel. Azt hittem, hogy csak viccel.
- Na, gyerünk. – sietetett és a kezével már nyúlt is a kezemben lévő szál után.
- Biztos, hogy nem. – ráztam meg a fejem, miután felébredtem a kábulatból, majd elrántottam a kezemet és a hátam mögé rejtettem.
- Miért nem? – kérdezte egy szenvtelen mosollyal.
- Nem én leszek az, aki kipróbáltatja veled. És van egy olyan érzésem, hogy nem szívtál volna bele, csak elnyomtad volna.
- Ennyire átlátszó lennék? – nevette el magát újra. Nevetése egészen a szeméig elért, és piszkosul jól állt neki. A kérdésére nem válaszoltam, figyelmen kívül hagytam.
- Hát itt vagytok? – kiáltott fel Catharina, ahogy meglátott minket. Hangjától összerezzentem, nem számítottam rá. – Összebarátkoztatok? – nézett ránk felváltva mosolyogva.
- Az túlzás. – válaszolt helyettem is Keith. Nem szóltam semmit, csak csendben álltam a két testvér között.
- Mindegy. – legyintett. Volt egy olyan érzésem, hogy ameddig mi kint voltunk ő és Holly meglátogatta Joe-t. – Lea, találkoztam egy fiúval, akit meg kell ismerned! – fogta meg a kezemet. Szemében csillogás játszott, ajkai mosolyra húzódtak. – Holly azt mondta, hogy te ismered és tőled kérdezzek róla.
- Ki az? – ráncoltam a homlokomat és emlékeim között kutattam, hogy melyik srác járhat Rafaékon kívül a La Rosa Negrába.
- Jed-nek hívják.
- Jed, Jed, Jed. – ismételgettem, miközben az agyam vadul pörgött megfejtve az ő Jedének a kilétét. Aztán mintha villanykörte gyúlt volna a fejem felett, a homlokomhoz kaptam és megtámadott egy emlék, ami szinte egy másik életben játszódott.