Epilógus ~

Sziasztok! Ehhez is elérkeztünk. Utoljára rakok fel erre a blogra bejegyzést, ami Keith és Leana történetéhez kapcsolódik. Mint már említettem, nem vagyok jó a búcsúbeszédekben, ezért nem is húznám tovább a szót és az időt. Utoljára kellemes olvasást kívánnék nektek. : )

regina.

- Lea indulhatunk? – kérdezte Nathen az új szobám ajtaján belépve.
- Egy pillanat, csak ezt még befejezem. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Rendben, de siess. A Copacabanán már várnak minket. – nevette el magát.
- Hű. – felé fordultam ültömben és mély levegőt vettem. – Ezt még mindig furcsa hallani, vagy kimondani.
- Miért? Rio nem olyan, mint ahogy elképzelted? – kissé oldalra biccentette a fejét, és kíváncsian nézett rám, mindent tudó szemeivel. Ezzel a mozdulattal és nézéssel túlságosan is emlékeztetett valakire. Nagyot dobbant a szívem, és gombóccal a torkomban, egy mosolyt kipréselve arcomon bólintottam.
- De. Még annál is jobb. – suttogtam rekedten. Nathen nem mondott semmit, csak bámult rám percekig. Ő volt az egyetlen, aki mindent tudott, hiszen ő volt az, aki a mellem fölé, a szívemre tetoválta Keith nevét.
- Lent a parton megvárlak. – felelte végül és egyedül hagyott a még szinte üres szobában és a levelemmel, amit már majdnem befejeztem. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy visszafordultam az asztalhoz. Nem akartam elhinni, hogy még mindig ekkora hatással van rám, már csak a neve, vagy egy tőle sokszor látott mozdulat. Hiszen… mindennek már három hónapja. Ha nem is végleg, de hiánya fájdalmának ereje kissé elszivároghatott volna már az életemből.

A levelet egy borítékba helyeztem, és miközben lezártam a borítékot, reméltem, hogy a saját szívemet is lezárom ezzel a mozdulattal. Könnyeim hangtalanul csorogtak végig arcomon, miközben a posta felé igyekeztem.

Az utóbbi időben egyszerűen nem tudtam rá venni magam, hogy lezárjam ezt a soha be nem teljesedő szerelmet, de ahogy a levelet kihúzták fáradt ujjaim közül tudtam, hogy vége. Nincs tovább. Szívem egyszerre dobbant egy hatalmasat és csendeset, miközben éreztem, hogy ez a vége a köztünk lévő kapocsnak. Talán ezzel a levéllel elszakadt…

Drága Keith!

Megnyugodtam. Holtponthoz érkeztem az életem egyik mérföldkövénél és most jutottam el odáig, hogy már nem haragszom az egész világra. Azt kell, hogy írjam neked, hogy igazán sosem tudtam rád haragudni, amiért az nap éjszaka nem jelentél meg a Szabadság-szobornál. Igaz, akkor, abban a pillanatban meg tudtam volna halni a fájdalomtól, amit az egész testemben és szívemben éreztem, amit a hiányod okozott. Sosem mertem volna bevallani magamnak, hogy jobban szerettelek/szeretlek téged, mint amennyire kell vagy kellett volna. 

Tudod, az egész történetünkbe még egy kis humor is társult, ami így visszagondolva még mindig fájó, de azért mosolygok a helyzet irrealitásán. Te voltál nekem az a személy, aki először lökött bele a sárba, a mocsokba és nevetve állt a darabokra hullott testem felett. De te voltál az a személy is, aki mindezek után két kezével emelt a magasba, és tartott mind addig, amíg ereje és kedve engedte. És harmadjára – mert, ha egységekre kellene bontanunk a kapcsolatunkat, akkor én háromra szedném – tönkretettél. Porig aláztál, hitegettél, reményt keltettél apró, sebzett szívemen, majd kitépve mellkasomból nevetve tapostál és ugráltál rajta végig a poros úton. Amit köszönök neked.

Köszönöm neked, ezeket az apró, pár percnyi boldogságokat, és az összes rosszat is. Mert ezek a boldogságok és ezek a rosszak jelzik nekem, hogy ez még az élet, és én még élek. A nyári három hónap alatt rengeteg minden történt velünk, és azt hiszem a mi kapcsolatunk – már ha nekünk volt ilyenünk egyáltalán – a kis vendéglőben kezdődött, a citrom, menta és fahéj ízű csókoddal. Köszönöm neked! 

De, azt hiszem, hogy ezek a dolgok már mind nem számítanak. Nem számítanak, mert sosem fogok tudni rád haragudni, és az őszintét megvallva már nem is akarok. Csak szeretnék évek múltán úgy visszagondolni rád, mint egy gyönyörű emlékre, amit a szívem legmélyén fogok őrizni. Szeretném, ha majd egyszer tudnék mosolyogni ezen a nyáron, hogy ha majd öreg koromban egy hintaszékben ülve eszembe fog jutni, hogy milyen is volt fiatalnak lenni, ez a nyár mosolyogva jusson eszembe. De ne aggódj! Sosem foglak tudni elfelejteni! Hiszen téged, hogyan is lehetne? Még mindig nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád.

Már számtalanszor gondoltam végig, hogy mit csinálhattunk rosszul. Már számtalanszor futott át az agyamon variációk tömkelege, ami lehet, hogy másképp alakította volna a történéseket. De a válasz olyan nehéz. És hiába gondolkodom rajta, tudom, hogy soha nem forgathatom vissza az időt, nem tehetem meg nem történté a rossz dolgokat és nem alakíthatom úgy a helyzetet, hogy most ne ezt a jelent kelljen, éljünk. 

De ez most már mindegy. Mert megnyugodtam. Eljött végre az a lelki béke, amit azóta várok, hogy az Anyukám meghalt. Nem, nem haragszom rád. Inkább hálás vagyok, és köszönettel tartozom neked. Megmutattad nekem, azt, amire más nem volt képes. Megmutattad, hogy az idő múlik, akkor is, amikor nem szeretnénk. Megmutattad, hogy képes vagyok még érezni bármilyen érzéketlennek is hittem magam. Megmutattad, hogy én is szerethető vagyok, és hogy én is érek valamit. Felolvasztottad a lelkemet és a szívemet. Amiért örökké hálás leszek neked.

Sok minden megváltozott, mióta megismertelek. Nem hittem volna, hogy én is tudok még szeretni, vagy, hogy engem is szerethet valaki. És, ha bár még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ugyanazt a fajta szerelmet éreztük/érezzük egymás iránt, de abban, hogy volt/van köztünk valami, ami nem e világi, és nem is lehet megmagyarázni, abban biztos vagyok. És ezt köszönöm neked. A csókokat. Az érintéseket. Az öleléseket. Az éjszakákat. Az érzéseket. Köszönöm neked az új életemet.

Most már megnyugodtam. Most jó helyen vagyok. Tudom. Ott kell lennem, ahol most vagyok. Érzem. Elhagytam New York-ot. Elhagytam az álmok városát, és nem is áll szándékomban visszamenni oda. Azt hiszem, az túl fájdalmas lenne, a sok emlék miatt, ami ott történt. De kérnék még tőled így utoljára valamit. Tedd meg értem. Értünk… Ne keress többé! Ne próbálj utánam jönni! Nem akarom! Szeretném, ha boldog lennél és a boldogság számodra nem mellettem van. Legalábbis most biztosan nem. Ki tudja... Lehet, hogy még találkozunk, ha a sors úgy akarja. De kérlek… Önszántadból ne találkozzunk! Én jó helyen vagyok. Téged pedig nem féltelek. Tudsz vigyázni magadra, még annál is jobban, ahogyan te hiszed.

Ott hagytam a főiskolát. Sosem szerettem tanulni, és nem akarom elfecsérelni a még megmaradt időmet az életemből olyan dologra, ami úgy is elhalványul. A telefonszámomat lecseréltem. Kérlek, ne zaklasd Holly-t az új számomért, mert ő sem tudja.

Vigyázz Holly-ra, ha New York-ban maradsz. De ha nem maradsz, akkor, ha arra jársz látogasd meg. Mert bár nem látszik, de neki is szüksége van a törődésre, odafigyelésre és szeretetre. Kérlek, mondd meg Catharinának, hogy szeretem és, hogy ne haragudjon rám, azért mert nem mondtam el neki, hogy honnan ismerem Jed-et. De én csak őt akartam védeni. Vigyázz rá helyettem is! Olyan fiatal és olyan törékeny még.

És legvégül… Vigyázz a szívemre! Vigyázz rá, mert nálad hagytam. Tudod, a nagy rohanásban elfelejtettem visszakérni. Vigyázz rá, mert túl sok rajta a heg és túl sok rajta a foltozás. Nem bírna ki még egy csalódást. Talán egyszer vissza tudod adni, ha lesz rá lehetőségünk. De addig szorítsd a kezedben és tartsd óvatosan.

Kívánom, hogy légy boldog! Találd meg azt a boldogságot, amit megérdemelsz! És ne felejts el mosolyogni minden nap! Ki tudja, lehet a Nagy Ő most fog besétálni az ajtódon. Értem pedig ne aggódj! Ahogy egyszer mondtad, talpra esett lány vagyok! Tudok vigyázni magamra!

Remélem, még találkozunk!
Addig is, szívem legmélyén fogom őrizni emlékedet! Mert számomra – ha csak kis ideig is – de te jelentetted a mindenséget!

„Az élet nehéz, és sokszor nem látni a rossznak a végét. Néha azt hiszed, az út innen már csak fölfelé vezethet, aztán mégis kiderül, hogy tovább vezet lefelé. Az alagút végén megcsillan a fény, aztán épp oly hirtelen elhalványul. Néha azonban a katasztrófában is van gyógyulás. Néha az ember kap még egy esélyt.” – nekem te voltál a fény az alagút végén. Számomra te jelentetted a kiutat. Te voltál a katasztrófában a gyógyulásom. Te voltál az én második esélyem. Köszönök mindent!

Szeretlek: A lila hajú lány.

Leana



the end.

32. Szabadság… Szerelem.

Sziasztok! Hát... bajban vagyok, mert az őszíntét megvalva nem igazán vagyok hozzá szokva a búcsúbeszédekhez, és már olyan régen írtam ilyet, hogy lehet, hogy már nem is tudnék. : ) Nem igazán húznám tovább az időt, mert két kedves barátnőm is nagyon várja, hogy végre elolvashassa ezt a befejezésnek szánt valamit. Az egyik Lily Morgan, akinek köszönet, amiért segített kiválasztani a helyszínt. : ) Még annyit szeretnék mondani, hogy tekintsünk el attól, hogy ez az utolsó fejezet, és látogassatok holnap vissza, mert, ha így zárnám le Keith és Leana történetét, akkor még nekem is megszakadna a szívem. Jó olvasást.! : )

r.

u.i.: Hanga, remélem megérte fent maradni. :*

Mi történik az emberrel, ha egyszer csak hirtelen felfogja, hogy ő szerelmes lesz?  Olyan, mint a filmekben? Vagy a közelében sincs annak, ahogyan azt a képkockák bemutatják? Ez a mindent elsöprő érzés, miért változtatja meg az embert? Miért vonja be azzal a sokszor hallott ’rózsaszín köddel’ elménket, és miért tesz tönkre emberéleteket? A filmekben mindig csak azt látjuk, ahogy egy kevéske szenvedés után, örökre együtt marad – de ha nem is örökre, a film végéig biztosan – a szerelmes pár. De az életben ez miért van másképp? Miért van az, hogy soha nem kapod meg elsőre, azonnal a hőn szeretett személyt? Miért kell hetekig, hónapokig, sőt akár évekig szenvedni érte? Azt hiszem, az talán túl egyszerű lenne.

Emlékszem kiskoromban az anyukám mindig azt mondta, hogy legyek boldog. Mindig mondjam ki a véleményemet, és éljek nyitott szívvel, hogy be tudjam fogadni az élet nekem adta lehetőségeit, boldogságait. De most, ahogy itt állok a Szabadság-szobor tetején és arcomon folyamatosan peregnek le a könnyeim, már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nekem valaha is szánt boldogságot az élet.

A fájdalom, ami egyre csak növekedett a mellkasomban nem akart alábbhagyni. Egy méregbe mártott tőrrel, folyamatosan a szívemet szurkálta. A szívem fájt, vérzett és apró darabokra tört. De nem úgy, mint a filmekben. Ilyen fajta fájdalmat még soha nem éreztem. Ahhoz az érzéshez sem hasonlítható, mint mikor elvesztettem az édesanyámat. A kettő között óriási a különbség, és akkor, mikor anya meghalt, kettétört a szívem. Most viszont nem a két félbetört darab tört még két darabra, hanem a két fél hasadt millió szilánkra, amit már soha senki nem fog tudni újra összerakni. A mellkasom fájt, tüdőm nem akart levegőhöz jutni, és miközben a könnyeim ömlöttek, mintha fuldokoltam volna.

Elvesztettem a reményt. És most nem arról a fajta reményről beszélek, amit akkor érez egy ember, mikor meg akar nyerni egy versenyt, vagy reménykedik, hogy megkapja az első állását. Nem, távolról sem. Én most arról a reményről beszélek, ami belefúrja magát az ember egész testébe és belülről falja fel, mint az utolsó idegszálak, amikor elpattannak. Éreztem, ahogy a testemben a fájdalom szánkázik, mint a síelő a hegyoldalon. Erőt akartam venni magamon, összeszedni magam és valahogyan haza akartam jutni. Nem számítottam rá, hogy Keith nem fog eljönni a találkozóra, éppen ezért nem kocsival jöttem, hanem gyalog. De még nem volt elég lélekjelenlétem felállni és haza gyalogolni. A padlón ültem, szorosan a fal mellett lapultam, és csak vártam. Vártam. Vártam az isteni megváltásra, ami tudtam, hogy soha nem fog eljönni. És a földön ülve, könnyeimtől megvakultan, fájdalomtól szorító mellkasomban jöttem rá, hogy ez az, amit igazából nekem szánt az élet. A magányt. A fájdalmat.

Sosem hittem volna, hogy egy ember, így meg tud változtatni engem. Pont engem, aki világéletében arról volt híres, hogy makacs, önfejű és, aki soha nem adná fel az elveit senki miatt. De Keith-nek sikerült. Olyas valakivé változtatott engem, akiről azt hittem, hogy soha nem tudnék lenni. De hát ez a szerelem. Sok szenvedés és fájdalom árán pár percnyi, jobb esetben pár órányi boldogság. Nekem ebből két csodálatos nap jutott, amiért hálás lehetek.

Hosszú ruhám, amit direkt erre az alkalomra választottam, mert tudtam, hogy Keith-nek elnyerné a tetszését, lobogott a nyár esti szellőben. Gondosan beállított hajam, összekuszálódott, tökéletes sminkem könnyeimnek köszönhetően végig csorgott arcomon. Megjelenésem tökéletesen illett vérző és szilánkosra tört szívemhez. A szandálomat kezembe fogva sétáltam végig New York kivilágított utcáin, miközben úgy éreztem magam, mint egy alkoholmámorban fürdő ember. A fejem zsongott, kába voltam és alig észrevehetően érzékeltem a külvilágot. De most először, tudatosan akartam érezni ezt a fajta, elsöprő fájdalmat. Meg akartam fogni és nem akartam elereszteni. Érezni akartam, mert ez a fájdalom jelenti számomra, hogy még élek.

A tus alatt állva, méreg drága ruhám teljesen tönkre ment. A forró víztől összement és összegyűrődött. A csempére erősített tükörben nem ismertem magamra. De, ahogy a tükörben kémleltem saját testemet, rá kellett jönnöm, hogy igazából Keith soha nem is volt az enyém. És most kellett azt is felfognom, hogy soha nem is lehet az enyém. Talán az időzítés miatt. Nem most kellett volna vele találkoznom. Nem most kellett volna megismernem. Nem bírtam tovább nézni magam, és egy sikító roham közepette ököllel ütöttem a tükröt, ami semmi rosszat nem követett el ellennem, csupán megmutatta, hogy milyen is vagyok valójában. Egy összetört lélek. A kezem vérzett, a tükördaraboktól, amik felsértettek, de ez a fájdalom, semmi nem volt ahhoz képest, amit magamban éreztem, a szívemben.

Kirohanva a tus alól, az erkélyemre menekültem. Olyan erővel szaladtam neki a korlátnak, hogy képes lettem volna rajta átesni, de görcsösen kapaszkodtam a vasba, és nem engedtem meg magamnak az efféle, könnyű megnyugvást. A mélybe hulltak könnycseppjeim, ahogy tekintetem az alattam elterülő sötétséget kémlelte. Olyan volt, mint én magam. Sötét, hideg, zord és magányos.

Nem tudtam megnyugodni. Képtelen voltam rá. Csak összetörten ültem a székbe, miközben egymás után szívtam el a cigarettákat és görcsösen szorítottam a telefonomat. Vártam a hívást, vagy az üzenetet, ami azt jelezné, hogy ez az egész nem igaz és, hogy ez csak egy rossz tréfa. Vagy esetleg csak egy rossz álom. De semmiféle hívás és üzenet nem akart érkezni. Pedig én vártam. A könnyeim apadhatatlanul a társaim voltak, és egy másodpercre sem hagytak egyedül. A fájdalom sem szeretett volna magányosnak tudni, így ő sem keresett másik áldozatot magának.

A nap első sugarai már az arcomat világították, amikor még mindig nem voltam hajlandó bemenni az erkélyemről. Csak ültem, és bágyadtan meredtem magam elé. Szám ki volt száradva, a tüdőm égett a temérdek mennyiségű elszívott cigaretta miatt. Egész testemben remegtem, és tudtam, éreztem, hogy itt a vége. Mindennek. Még az én életemnek is. De a segítség akár az utolsó reménysugárral is jöhet, vagy éppen az elsővel. Sosem tudhatjuk, hogy honnan érkezik és kitől kapjuk. A telefonom már hangosan énekelt, mikor egyáltalán észrevettem, hogy csörög. Nem néztem a hívót, csak a fülemhez szorítottam a jelentéktelen tárgyat és reménnyel teli hangon szóltam bele, ami távolról sem hasonlított az én hangomra.

- Keith?

31. Utána a tiéd vagyok!

Sziasztok! Szeretnék szólni mindenkinek, hogy már nincs sok hátra a sztoriból. Hamarosan vége Leana és Keith történetének. Az utolsó pár részhez még jó olvasást kívánnék.! : )

r.

 

- Miről? – húzta össze a szemöldökét, miközben leült mellém. Felé fordultam. Elfojtottam egy sóhajt és próbáltam összeszedni a gondolataimat. Hogy húzzam az időt, belekortyoltam a teámba.
- Rólunk. – válaszoltam szemébe nézve. Félve pillantottam a fekete szemekbe, amikben saját, kétségbeesett arcképemet láttam tükröződni.
- Ezt, hogy érted? – ráncolta a szemöldökét. – Már megbeszéltünk mindent, nem? – elhúztam a számat és kezeimet tördeltem.
- Igen. – bólintottam. – Magunkról mindent tisztáztunk, de én most ránk vagyok kíváncsi. – mutatóujjammal kettőnk közt intettem. Csak megvonta a vállát, mintha nem értené, mit akarok ebből az egészből kihozni. Sóhajtottam és ujjaimmal homlokomat dörzsöltem, hogy csillapítsam feltörőben lévő fejfájásomat. – Oké. Most már valószínűleg mindent tudok rólad, ahogy te is rólam. De tudni szeretném, hogy mi van közöttünk. Mert rátapintottál a lényegre. Itt a nyár vége, és fogalmam sincs, hogy most akkor mi is van, valójában. – összes kétségbeesésemet rázúdítottam. Valakivel muszáj voltam megbeszélni, és erre pont ő volt az alkalmas személy.
- Mit szeretnél? – kérdezte pár perc elteltével. Hangja fojtott volt és feszélyezett. Megint bezárult előttem.
- Keith. – nagyot nyelve ejtettem ki nevét. – Itt most nem az számít, hogy én mit szeretnék. Most az a lényeg, hogy mi lesz. Visszamész Spanyolországba? – pár másodperc erejéig fájdalmasan hunytam le a szemeimet és már szerettem volna túl lenni az egészen. De nem válaszolt. Csak ült csendben. A szobában fagyos lett a levegő. Ennél még az is jobb lett volna, hogy ha egyből rávágja, hogy igen. Pillantásom azonnal arcára tévedt. Elkínzottan nézett vissza rám.
- Nem tudom. – válaszolta a végtelenség múlva. Egy apró sóhaj hagyta el ajkaimat, de még sem voltam boldog. Mert ez az aprócska mondat, azt jelentette, hogy még sem úgy vágyik rám, ahogy én rá. Vagy, ahogyan az igaz szerelmesek szeretik egymást.
- Ez mit jelent? – oldalra biccentettem fejemet, majd megköszörültem torkomat, hogy a gombóc a torkomban megszűnjön. De az csak egyre nőtt.
- Azt, hogy még nem döntöttem el. – szemeiben a megbánást véltem felfedezni.
- Oké. – suttogtam csendesen. – Csak ennyit szerettem volna tudni. – ezzel lehajtottam a maradék teámat, majd felálltam és a kezéért nyúltam. – Menjünk vissza a szobába. – böktem állammal az emelet felé.

Tudtam, hogy a végtelenségig nem húzhatjuk az időt. Tisztában voltam vele, ahogyan Keith is. De mégis szerettük volna elhinni, hogy ez örökké fog tartani. Az nap éjjel másodjára is lefeküdtem vele. De abban az éjszakában benne volt mindenünk. Mint, ahogy nekem, neki is sokkal többet jelentett ez az egész, mint ahogy szerettük volna. Az összes érzelmünk, szeretetünk, vágyunk egymás iránt, ebben az éjszakában teljesedett ki. De az ember nem választhatja ki, hogy kibe szeret bele. Ezt az egészet nem mi irányítjuk, akármennyire is szeretnénk. Egyáltalán szerethet úgy valaki egy másik személyt, ha soha nem mondják ki a bűvös szót? Egyáltalán megtörténik, vagy csak nekünk túl nagy a képzelő erőnk? Az nap éjjel nem aludtam.

- Este találkozunk? – hajolt közelebb Keith, ahogy már az ajtóban állt, indulásra készen.
- Persze. – bólintottam egy fájó mosoly kíséretében.
- Elintézek még valamit. – jelentette be, mintha elszámolással tartozna nekem.
- Oké. – vonakodtam a szemébe nézni, de hosszú ujjaival megfogta az államat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Utána a tiéd vagyok! – ígérte végig szemeimbe nézve. Így akarta értésemre adni, hogy utána vége, és tényleg csak ő és én lesz már. De ez nekem már túl sok volt. Nem válaszoltam neki, csak megeresztettem egy fáradt mosolyt és nyomtam egy hosszú, forró csókot az ajkaira. Először csak ajkaimat illesztettem övéire, de képtelen voltam magamat távol tartani tőle. Kezeim automatikusan csúsztak fel nyakára, és jobb kezemmel már a haját a szántottam. Szája elnyílt és befogadta nyelvemet, ami önként táncolt át ajkaiba. Ebbe a csókba beleadtam mindent. Minden iránta érzett vágyamat, szeretetemet, féltésemet, az összes érzelmemet. A tudtára akartam adni, hogy nekem ő most a mindenem. Akkor ott, abban a pillanatban el tudtam volna veszni benne. Azt akartam, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget, és tartson az örökkévalóságig. Vágytól túlfűtött csókunkat telefonja csörgése szakította félbe. Ajkait fájdalmasan szakította el enyémektől, majd egy fáradt sóhajjal némította le a mobilt, miután megnézte a hívót. – Akkor este. – ígérte még egyszer és búcsúzóul homlokon csókolt.