24. Seggfej

Sziasztok. Nem tudom, hogy mostanában mik ezek a Keith szemszögéből írt fejezetek, pedig én írom őket. Tényleg nem tudom. Lehet, hogy megtetszett Lily Morgan írása, és átveszem :D. Nem. Tényleg fogalmam sincs. Csak azt tudom, hogy a hétvégéig már biztos nem lesz rész. És ezekért a sok kihagyásokért, - amiket mostanában művelek - szeretnék bocsánatot kérni. De, hogy nyár van attól nekem nincs több időm. Sőt... még kevesebb is van. Ne haragudjatok. Igyekszem, ahogy tudok. Jó olvasást! : )

r.

 

Leana szemszöge:

Nem azért feküdtem le újra Keith-el, hogy azt a kevéske maradék önbecsülésemet is elveszítsem, ami a vele való megismerkedés óta megmaradt. Nem azért feküdtem le vele, hogy újra megalázzon. Nem. Szükségem volt rá. Akartam. Azt akartam, hogy még az életet is kicsókolja belőlem. Hogy olyan erővel szorítson magához, amitől kiszökik a tüdőmből a levegő és sóvárog utána az egész testem. Azt akartam, hogy mutassa meg, milyen az igazi szenvedély. Szerettem volna, ha csókjaival, öleléseivel kitörli a rémálmaimat. És a helyüket is a fejemben. Őt akartam. Mindenestül.

De ez most nem olyan volt, mint az első együttlétünk. Ez sokkal másabb volt. Sokkal több érzelem volt benne. És tudom, hogy nem csak képzeltem, de belőle is éreztem a felém áradó szenvedélyt.
- Tudnom kell. – suttogtam levegőtlenséggel küszködve.
- Mit? – egy pillanatra kinyitotta szemeit, rám nézett, majd visszacsukta az éjfekete szempárt és közelebb húzott ölelésében.
- Semmit. – sóhajtottam kifulladva és nem foglalkozva a következményekkel, fejemet mellkasára hajtottam.

Reggel ugyanúgy ébredtem, ahogy valamikor hajnalban elaludtunk. Keith mindkét kezével engem ölelt, én pedig a mellkasán pihentettem a fejemet. Idilli pillanatunkat a folyosóról beszűrődő hangok törték meg.
- Itthon van? – kérdezte egy ismeretlen női hang.
- Nem tudom, Marisol. Nem láttam haza jönni. És a kocsija sincs itthon. – hallottam Catharina kétségbeesett hangját. Ahogy meghallottam a Marisol nevet, vérnyomásom az egekbe szökött, és olyan hangosan hallottam a szívem lüktetését a fülemben, hogy mellette szinte suttogássá halkult a kinti beszélgetés. Felültem az ágyban és tekintetemmel lehetséges búvóhely után kutattam. Mivel nem igen találtam semmit, de a hangok egyre inkább közeledtek, nem volt más választásom, mint hogy kirohantam az erkélyre. Alig volt nagyobb, mint egy asztal, és bentről tökéletes kilátás nyílt az egész placcra. Nem tehettem mást, a falhoz lapultam, felhúztam magam a korlátra, lábaimat lelógattam és olyan közel préseltem magam a falhoz, amennyire csak tudtam.
- Engedj be Catharina! Látnom kell! – hallottam meg Marisolt. Magas, vékony hangja volt. Pontosan passzolt, ahhoz az alkathoz, akit múltkor láttam Rafaelnél.
- Nem mehetsz be hozzá. – tiltakozott Cat. Még hallottam, ahogy veszekednek, majd pár másodperc múlva, nyílt az ajtó és mind a két lány a szobában volt. Keith nagyon mély alvó lehet, mert csak akkor ébredt fel, amikor már a lányok a szobában voltak.

Keith szemszöge:

Az orromban ott volt az illata a lila hajú lánynak, aki most nem fekszik az ágyamban, nincs az ölelésemben, nincs a feje a mellkasomon. Csak a hideg maradt utána. Ahogy megszokta a szemem a fényt, és már rendesen láttam, tekintetem két kíváncsi szempárba ütközött.
- Te mit keresel itthon? – jött Catharinától az első kérdés.
- És miért nem hívtál fel? – jött a következő Marisol-tól. Zsongott a fejem a hangjuktól, ahogy egyszerre beszéltek, de nem tudtam rájuk figyelni, mert csak egy kérdés járt a fejemben. ~ Hova a fenébe tűnt? Anélkül, hogy válaszoltam volna a kérdéseikre, ki keltem az ágyból, fogtam tiszta alsó neműt és szó nélkül bezárkóztam a fürdőszobámba. Magamra zártam az ajtót és a hideg zuhany alá menekültem.

Egy órát biztosan be voltam zárkózva a fürdőszobába, de amikor visszamentem a hálóba, már csak Marisolt találtam ott.
- Mit csinálsz? – kérdeztem, mintha nem láttam volna rendesen, hogy a ruháimat pakolja a szekrénybe.
- Csak gondoltam kedveskedem. – válaszolt megszeppenve, a haragos kérdésemre.
- Nem kellett volna. – vetettem oda, miközben magamra húztam egy pólót és egy nadrágot.
- Tudom, csak gondoltam… - nem fejezte a mondatot, én pedig nem tudtam, hogy mit mondhatnék, ezért csak néztem rá. Nem akartam bántani. Nem akartam úgy beszélni vele, ahogy nem érdemli meg, de tényleg nem tudtam, hogy mit tehetnék. Most nem rá volt szükségem. Most nem őt akartam a szobámba tudni és most nem őt akartam.
- Miért jöttél? – hangom goromba volt, de nem tudtam uralkodni magamon.
- Én csak… - kék szemei kitágultak, vállait összehúzta, mintha félt volna tőlem. De én nem ezt akartam.
- Szóval? – nem tudtam kedvességet erőltetni magamra. Kissé összeszedte magát, hezitált pár másodpercig, majd közelebb lépett hozzám, kezeivel átölelt és a felsőtestemhez simult. Érintése alatt megmerevedtem. Ez nem a megszokott vanília illat volt, hanem valami sokkal édesebb és erősebb.
- Hiányoztál. – suttogta a mellkasomba.
- Te is nekem. – sóhajtottam és magamban mérlegelve a dolgokat, kezeimmel átfogtam csípőjét. Fejemet az ő fejére támasztottam és ölelésembe zártam. Erre volt szüksége. Ahogy nekem is. Hangosan fújtam ki bent tartott levegőmet és az ablak felé fordulva legszívesebben széttörtem volna valamit.

Leana szemszöge:

A fájdalom és a kín átjárta az egész testemet. Szemeimbe könnyek szöktek, pedig tisztában voltam vele, hogy nem az enyém. Tudtam, és mégis hagytam, hogy megint felültessen. Hagytam, hogy újra összetörje, amúgy is darabokban heverő szívemet. Egyébként hányszor lehet megsebezni egy szívet? Egyszer? Kétszer? Háromszor? Tízszer? Százszor? Százezerszer? Egymilliószor? Van valamiféle határvonala? Van erre törvény? Vagy ezt az embernek kell eldöntenie? El kéne futnom előle? Vagy a sorsa az embernek, előbb-utóbb úgyis megtalálja?

Ahogy ott kapaszkodtam a korlátba, és a fal takarásába tökéletesen rá láttam az álompárra, rá kellett jönnöm, hogy ők tényleg tökéletesek egymáshoz. Akarva vagy akaratlanul, de összehasonlítottam magam Marisol-al. Ő nem nézett ki sebzettnek. Nem úgy nézett ki, mint akit éjszakánként rémálmok gyötörnének. Ő egésznek tűnt. És én vele szemben alul maradnék.

Nem tudom mennyi ideig voltak a szobában, az idő érzékemet még tegnap éjszaka vesztettem el, amikor beszálltam Keith kocsijába. Amikor végre elmentek, még vártam öt percet, hogy megbizonyosodjak róla, hogy biztos nem jönnek vissza, majd bemásztam a korlátról és visszamentem a Keith illatával túltengett szobába. Nem foglalkozva azzal, hogy hogyan nézek ki férfi pólóban és nadrágban magamra kaptam a ruhákat. Nem tudtam még, hogy hogyan jutok haza, csak azt tudtam, hogy minél előbb el kell tűnnöm ebből a házból, különben meg fogok bolondulni. De még mielőtt távoztam volna, Keith íróasztalához léptem, elővettem egy üres lapot, tollat fogtam és csak annyit írtam a közepére, hogy: Seggfej. És az utolsó tollvonás kíséretében örökre ki akartam sétálni Keith életéből. Az ő és a saját érdekemben is.