r.
Fáradtan keltem fel reggel, bedugult
orral és dagadt szemekkel. Zsebkendő után kutatva belebújtam a köntösömbe és
mamuszomba, majd lecsoszogtam a konyhába. Utamat vagy tíz tüsszentés kísérte és
pár fullasztó köhögés is. Úgy döntöttem, hogy kihagyom a reggeli kávét, és
helyette csináltam egy nagy adag, forró teát. Még az egyik fiókban találtam
zsebkendőt is. Épp a teámat szürcsölgettem, amikor valaki ráragadt a csengőre
és folyamatosan csengetett. Elnyúzott arccal keltem fel a székről, hogy ajtót
nyissak, miközben a csengő hangjától majd szétszakadt a fejem.
- Jövök már. – morogtam az orrom alatt. Pár másodpercig babráltam a zárral, majd kitártam az ajtót és szembe találtam magam Marisollal. – Te mit keresel itt? – néztem rá nagy szemekkel, és őszintén nem tudom, hogyan tudta meg a címemet. Vagy egyáltalán bármit rólam. Nem válaszolt, csak nagyképűen végig nézett rajtam, egy apró fintorra húzta száját és ellépve mellettem besétált a házba. – Gyere be. – néztem utána, miután végig sétált a folyosón és a nappaliba kötött ki. Döbbenten, elakadt lélegzettel csuktam be mögötte az ajtót, majd követtem a nappaliba. – Minek jöttél ide? – kérdeztem újra. Karba fonta maga előtt a kezeit és egy gúnyos mosollyal nézett a szemembe.
- Szóval te vagy az a lila hajú lány. – kérdésnek szánta a mondanivalóját, de inkább hangzott kijelentésnek. – Túl sokat hallottam már rólad. – felszegte az állát és nagyképűen pillantott rám.
- Nem tudom, miről beszélsz. – ösztönösen védekeztem, és tényleg nem tudtam, hogy mik a szándékai azzal, hogy idejött. – Mit akarsz? – kérdeztem szemöldökömet összehúzva. Kifújta bent tartott levegőjét, elindult felém, de fél méterre tőlem megállt. Közelebb hajolt, mintha valami bizalmas hangnemet akart volna megütni, azután halványan elmosolyodott.
- Keith-t. – ejtette ki könnyedén a nevét. Levegőm mellkasomba rekedt, és mintha elfelejtettem volna, hogyan kell lélegezni. Az éj fekete szempár a gondolataim közé férkőzött.
- Ne… Nem értem miről beszélsz. – hebegtem, miközben hátráltam pár lépést.
- Igazán? – Marisol oldalra döntötte a fejét, és kíváncsian nézett rám. –Nem hiszem el. Mert tudod, két hete mást sem hallok, mint hogy, a drága lila hajú lány nem veszi fel a telefonját és nem jelentkezik. – miközben beszélt, körbe sétált a nappaliban és a kandallónál állt meg. Kezébe vette az egyik régi fényképet Anyáról. Megforgatta, majd visszarakta a helyére. – Most szépen elmondom, hogy mi lesz. Te pedig megteszed, mert nincs más választásod. – vont vállat teljesen természetes módon. Rám nézett, mintha a válaszomat várta volna, de én képtelen voltam megszólalni. Nem bírtam. Az a nagyszájú Leana abban a pillanatban eltűnt, ahogy Marisol belépett az ajtón, és most nem állt más a helyén, mint egy megszeppent kislány, aki nem tudott hangokat kipréselni a száján. A hallgatásomat beleegyezésnek vette. – Remek. – csapta össze a tenyerét. – Látod? Csodálatosan tudunk együttműködni. De hagyd békén Keith-t! – szemei összeszűkültek és egyik pillanatról a másikra csapongott a hangulatok között. – Ő az enyém! Nem fogom hagyni, hogy egy magad fajta, egy kis amerikai senki elvegye tőlem! Túl sokat harcoltam már érte és túl sok mindent tűrtem már el neki, ahhoz, hogy most hagyjam kicsúszni a kezeim közül. Tudod… mindig voltak ilyen időszakai. Minden nyáron ezt csinálja velem. Valahogy ez az évszak nem neki való. Ilyenkor megbolondul és elfelejti, hogy az év összes többi napján én vagyok mellette. De ez most más. – kutató pillantását rám kapta, és úgy nézett rajtam végig, mintha választ keresett volna rajtam. – Te más voltál neki. Valamit lát benned, ami arra készteti, hogy még maradjon. Csak még nem jöttem rá, hogy mi az. – oldalra döntötte a fejét, és újra végig mért. – De már úgy sem fog sokáig tartani ez a dolog. Mindjárt vége a nyárnak, ami azt jelenti, hogy visszajön Spanyolországba. Te pedig itt maradsz. New York-ban. Biztosan jó játékszer voltál neki. De szeretni sosem szerethetett. – szemrebbenés nélkül bámult a szemembe, és láttam a tekintetén, hogy azt a pillanatot várja, amikor kiborulok. Megköszörültem a torkomat és vettem egy mély lélegzetet.
- Ez minden? – kérdeztem higgadt hangon, ezzel magamat is meglepve.
- Nem. – megrázta a fejét, majd közelebb lépett hozzám. – Tartsd magad távol tőle! Ne keresd! Ne hívd! Ne üzenj neki! Tűnj el az életéből, ha már ő nem képes a tiédből! Így hamarabb vége lesz ennek a dolognak, és végre hazamehetünk. – nem reagáltam erre a monológjára, csak bólintottam és a bejárati ajtóhoz sétáltam és kinyitottam.
- Most már, ha tényleg ez minden… - kezemmel a kijárat felé mutattam, ezzel jelezve neki, hogy távozzon. Lassan sétált felém, és mielőtt kilépett volna a házból, még megállt előttem egy pillanatra és a szemembe nézett.
- Remélem világosan fogalmaztam, és megértettük egymást.
- Tökéletesen. – vágtam rá, majd mögötte bevágtam az ajtót és a konyhába rohantam a telefonomért. Csak egy SMS-t írtam.
- Jövök már. – morogtam az orrom alatt. Pár másodpercig babráltam a zárral, majd kitártam az ajtót és szembe találtam magam Marisollal. – Te mit keresel itt? – néztem rá nagy szemekkel, és őszintén nem tudom, hogyan tudta meg a címemet. Vagy egyáltalán bármit rólam. Nem válaszolt, csak nagyképűen végig nézett rajtam, egy apró fintorra húzta száját és ellépve mellettem besétált a házba. – Gyere be. – néztem utána, miután végig sétált a folyosón és a nappaliba kötött ki. Döbbenten, elakadt lélegzettel csuktam be mögötte az ajtót, majd követtem a nappaliba. – Minek jöttél ide? – kérdeztem újra. Karba fonta maga előtt a kezeit és egy gúnyos mosollyal nézett a szemembe.
- Szóval te vagy az a lila hajú lány. – kérdésnek szánta a mondanivalóját, de inkább hangzott kijelentésnek. – Túl sokat hallottam már rólad. – felszegte az állát és nagyképűen pillantott rám.
- Nem tudom, miről beszélsz. – ösztönösen védekeztem, és tényleg nem tudtam, hogy mik a szándékai azzal, hogy idejött. – Mit akarsz? – kérdeztem szemöldökömet összehúzva. Kifújta bent tartott levegőjét, elindult felém, de fél méterre tőlem megállt. Közelebb hajolt, mintha valami bizalmas hangnemet akart volna megütni, azután halványan elmosolyodott.
- Keith-t. – ejtette ki könnyedén a nevét. Levegőm mellkasomba rekedt, és mintha elfelejtettem volna, hogyan kell lélegezni. Az éj fekete szempár a gondolataim közé férkőzött.
- Ne… Nem értem miről beszélsz. – hebegtem, miközben hátráltam pár lépést.
- Igazán? – Marisol oldalra döntötte a fejét, és kíváncsian nézett rám. –Nem hiszem el. Mert tudod, két hete mást sem hallok, mint hogy, a drága lila hajú lány nem veszi fel a telefonját és nem jelentkezik. – miközben beszélt, körbe sétált a nappaliban és a kandallónál állt meg. Kezébe vette az egyik régi fényképet Anyáról. Megforgatta, majd visszarakta a helyére. – Most szépen elmondom, hogy mi lesz. Te pedig megteszed, mert nincs más választásod. – vont vállat teljesen természetes módon. Rám nézett, mintha a válaszomat várta volna, de én képtelen voltam megszólalni. Nem bírtam. Az a nagyszájú Leana abban a pillanatban eltűnt, ahogy Marisol belépett az ajtón, és most nem állt más a helyén, mint egy megszeppent kislány, aki nem tudott hangokat kipréselni a száján. A hallgatásomat beleegyezésnek vette. – Remek. – csapta össze a tenyerét. – Látod? Csodálatosan tudunk együttműködni. De hagyd békén Keith-t! – szemei összeszűkültek és egyik pillanatról a másikra csapongott a hangulatok között. – Ő az enyém! Nem fogom hagyni, hogy egy magad fajta, egy kis amerikai senki elvegye tőlem! Túl sokat harcoltam már érte és túl sok mindent tűrtem már el neki, ahhoz, hogy most hagyjam kicsúszni a kezeim közül. Tudod… mindig voltak ilyen időszakai. Minden nyáron ezt csinálja velem. Valahogy ez az évszak nem neki való. Ilyenkor megbolondul és elfelejti, hogy az év összes többi napján én vagyok mellette. De ez most más. – kutató pillantását rám kapta, és úgy nézett rajtam végig, mintha választ keresett volna rajtam. – Te más voltál neki. Valamit lát benned, ami arra készteti, hogy még maradjon. Csak még nem jöttem rá, hogy mi az. – oldalra döntötte a fejét, és újra végig mért. – De már úgy sem fog sokáig tartani ez a dolog. Mindjárt vége a nyárnak, ami azt jelenti, hogy visszajön Spanyolországba. Te pedig itt maradsz. New York-ban. Biztosan jó játékszer voltál neki. De szeretni sosem szerethetett. – szemrebbenés nélkül bámult a szemembe, és láttam a tekintetén, hogy azt a pillanatot várja, amikor kiborulok. Megköszörültem a torkomat és vettem egy mély lélegzetet.
- Ez minden? – kérdeztem higgadt hangon, ezzel magamat is meglepve.
- Nem. – megrázta a fejét, majd közelebb lépett hozzám. – Tartsd magad távol tőle! Ne keresd! Ne hívd! Ne üzenj neki! Tűnj el az életéből, ha már ő nem képes a tiédből! Így hamarabb vége lesz ennek a dolognak, és végre hazamehetünk. – nem reagáltam erre a monológjára, csak bólintottam és a bejárati ajtóhoz sétáltam és kinyitottam.
- Most már, ha tényleg ez minden… - kezemmel a kijárat felé mutattam, ezzel jelezve neki, hogy távozzon. Lassan sétált felém, és mielőtt kilépett volna a házból, még megállt előttem egy pillanatra és a szemembe nézett.
- Remélem világosan fogalmaztam, és megértettük egymást.
- Tökéletesen. – vágtam rá, majd mögötte bevágtam az ajtót és a konyhába rohantam a telefonomért. Csak egy SMS-t írtam.
„Tíz perced van! L.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése