32. Szabadság… Szerelem.

Sziasztok! Hát... bajban vagyok, mert az őszíntét megvalva nem igazán vagyok hozzá szokva a búcsúbeszédekhez, és már olyan régen írtam ilyet, hogy lehet, hogy már nem is tudnék. : ) Nem igazán húznám tovább az időt, mert két kedves barátnőm is nagyon várja, hogy végre elolvashassa ezt a befejezésnek szánt valamit. Az egyik Lily Morgan, akinek köszönet, amiért segített kiválasztani a helyszínt. : ) Még annyit szeretnék mondani, hogy tekintsünk el attól, hogy ez az utolsó fejezet, és látogassatok holnap vissza, mert, ha így zárnám le Keith és Leana történetét, akkor még nekem is megszakadna a szívem. Jó olvasást.! : )

r.

u.i.: Hanga, remélem megérte fent maradni. :*

Mi történik az emberrel, ha egyszer csak hirtelen felfogja, hogy ő szerelmes lesz?  Olyan, mint a filmekben? Vagy a közelében sincs annak, ahogyan azt a képkockák bemutatják? Ez a mindent elsöprő érzés, miért változtatja meg az embert? Miért vonja be azzal a sokszor hallott ’rózsaszín köddel’ elménket, és miért tesz tönkre emberéleteket? A filmekben mindig csak azt látjuk, ahogy egy kevéske szenvedés után, örökre együtt marad – de ha nem is örökre, a film végéig biztosan – a szerelmes pár. De az életben ez miért van másképp? Miért van az, hogy soha nem kapod meg elsőre, azonnal a hőn szeretett személyt? Miért kell hetekig, hónapokig, sőt akár évekig szenvedni érte? Azt hiszem, az talán túl egyszerű lenne.

Emlékszem kiskoromban az anyukám mindig azt mondta, hogy legyek boldog. Mindig mondjam ki a véleményemet, és éljek nyitott szívvel, hogy be tudjam fogadni az élet nekem adta lehetőségeit, boldogságait. De most, ahogy itt állok a Szabadság-szobor tetején és arcomon folyamatosan peregnek le a könnyeim, már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nekem valaha is szánt boldogságot az élet.

A fájdalom, ami egyre csak növekedett a mellkasomban nem akart alábbhagyni. Egy méregbe mártott tőrrel, folyamatosan a szívemet szurkálta. A szívem fájt, vérzett és apró darabokra tört. De nem úgy, mint a filmekben. Ilyen fajta fájdalmat még soha nem éreztem. Ahhoz az érzéshez sem hasonlítható, mint mikor elvesztettem az édesanyámat. A kettő között óriási a különbség, és akkor, mikor anya meghalt, kettétört a szívem. Most viszont nem a két félbetört darab tört még két darabra, hanem a két fél hasadt millió szilánkra, amit már soha senki nem fog tudni újra összerakni. A mellkasom fájt, tüdőm nem akart levegőhöz jutni, és miközben a könnyeim ömlöttek, mintha fuldokoltam volna.

Elvesztettem a reményt. És most nem arról a fajta reményről beszélek, amit akkor érez egy ember, mikor meg akar nyerni egy versenyt, vagy reménykedik, hogy megkapja az első állását. Nem, távolról sem. Én most arról a reményről beszélek, ami belefúrja magát az ember egész testébe és belülről falja fel, mint az utolsó idegszálak, amikor elpattannak. Éreztem, ahogy a testemben a fájdalom szánkázik, mint a síelő a hegyoldalon. Erőt akartam venni magamon, összeszedni magam és valahogyan haza akartam jutni. Nem számítottam rá, hogy Keith nem fog eljönni a találkozóra, éppen ezért nem kocsival jöttem, hanem gyalog. De még nem volt elég lélekjelenlétem felállni és haza gyalogolni. A padlón ültem, szorosan a fal mellett lapultam, és csak vártam. Vártam. Vártam az isteni megváltásra, ami tudtam, hogy soha nem fog eljönni. És a földön ülve, könnyeimtől megvakultan, fájdalomtól szorító mellkasomban jöttem rá, hogy ez az, amit igazából nekem szánt az élet. A magányt. A fájdalmat.

Sosem hittem volna, hogy egy ember, így meg tud változtatni engem. Pont engem, aki világéletében arról volt híres, hogy makacs, önfejű és, aki soha nem adná fel az elveit senki miatt. De Keith-nek sikerült. Olyas valakivé változtatott engem, akiről azt hittem, hogy soha nem tudnék lenni. De hát ez a szerelem. Sok szenvedés és fájdalom árán pár percnyi, jobb esetben pár órányi boldogság. Nekem ebből két csodálatos nap jutott, amiért hálás lehetek.

Hosszú ruhám, amit direkt erre az alkalomra választottam, mert tudtam, hogy Keith-nek elnyerné a tetszését, lobogott a nyár esti szellőben. Gondosan beállított hajam, összekuszálódott, tökéletes sminkem könnyeimnek köszönhetően végig csorgott arcomon. Megjelenésem tökéletesen illett vérző és szilánkosra tört szívemhez. A szandálomat kezembe fogva sétáltam végig New York kivilágított utcáin, miközben úgy éreztem magam, mint egy alkoholmámorban fürdő ember. A fejem zsongott, kába voltam és alig észrevehetően érzékeltem a külvilágot. De most először, tudatosan akartam érezni ezt a fajta, elsöprő fájdalmat. Meg akartam fogni és nem akartam elereszteni. Érezni akartam, mert ez a fájdalom jelenti számomra, hogy még élek.

A tus alatt állva, méreg drága ruhám teljesen tönkre ment. A forró víztől összement és összegyűrődött. A csempére erősített tükörben nem ismertem magamra. De, ahogy a tükörben kémleltem saját testemet, rá kellett jönnöm, hogy igazából Keith soha nem is volt az enyém. És most kellett azt is felfognom, hogy soha nem is lehet az enyém. Talán az időzítés miatt. Nem most kellett volna vele találkoznom. Nem most kellett volna megismernem. Nem bírtam tovább nézni magam, és egy sikító roham közepette ököllel ütöttem a tükröt, ami semmi rosszat nem követett el ellennem, csupán megmutatta, hogy milyen is vagyok valójában. Egy összetört lélek. A kezem vérzett, a tükördaraboktól, amik felsértettek, de ez a fájdalom, semmi nem volt ahhoz képest, amit magamban éreztem, a szívemben.

Kirohanva a tus alól, az erkélyemre menekültem. Olyan erővel szaladtam neki a korlátnak, hogy képes lettem volna rajta átesni, de görcsösen kapaszkodtam a vasba, és nem engedtem meg magamnak az efféle, könnyű megnyugvást. A mélybe hulltak könnycseppjeim, ahogy tekintetem az alattam elterülő sötétséget kémlelte. Olyan volt, mint én magam. Sötét, hideg, zord és magányos.

Nem tudtam megnyugodni. Képtelen voltam rá. Csak összetörten ültem a székbe, miközben egymás után szívtam el a cigarettákat és görcsösen szorítottam a telefonomat. Vártam a hívást, vagy az üzenetet, ami azt jelezné, hogy ez az egész nem igaz és, hogy ez csak egy rossz tréfa. Vagy esetleg csak egy rossz álom. De semmiféle hívás és üzenet nem akart érkezni. Pedig én vártam. A könnyeim apadhatatlanul a társaim voltak, és egy másodpercre sem hagytak egyedül. A fájdalom sem szeretett volna magányosnak tudni, így ő sem keresett másik áldozatot magának.

A nap első sugarai már az arcomat világították, amikor még mindig nem voltam hajlandó bemenni az erkélyemről. Csak ültem, és bágyadtan meredtem magam elé. Szám ki volt száradva, a tüdőm égett a temérdek mennyiségű elszívott cigaretta miatt. Egész testemben remegtem, és tudtam, éreztem, hogy itt a vége. Mindennek. Még az én életemnek is. De a segítség akár az utolsó reménysugárral is jöhet, vagy éppen az elsővel. Sosem tudhatjuk, hogy honnan érkezik és kitől kapjuk. A telefonom már hangosan énekelt, mikor egyáltalán észrevettem, hogy csörög. Nem néztem a hívót, csak a fülemhez szorítottam a jelentéktelen tárgyat és reménnyel teli hangon szóltam bele, ami távolról sem hasonlított az én hangomra.

- Keith?