Epilógus ~

Sziasztok! Ehhez is elérkeztünk. Utoljára rakok fel erre a blogra bejegyzést, ami Keith és Leana történetéhez kapcsolódik. Mint már említettem, nem vagyok jó a búcsúbeszédekben, ezért nem is húznám tovább a szót és az időt. Utoljára kellemes olvasást kívánnék nektek. : )

regina.

- Lea indulhatunk? – kérdezte Nathen az új szobám ajtaján belépve.
- Egy pillanat, csak ezt még befejezem. – mosolyogtam rá kedvesen.
- Rendben, de siess. A Copacabanán már várnak minket. – nevette el magát.
- Hű. – felé fordultam ültömben és mély levegőt vettem. – Ezt még mindig furcsa hallani, vagy kimondani.
- Miért? Rio nem olyan, mint ahogy elképzelted? – kissé oldalra biccentette a fejét, és kíváncsian nézett rám, mindent tudó szemeivel. Ezzel a mozdulattal és nézéssel túlságosan is emlékeztetett valakire. Nagyot dobbant a szívem, és gombóccal a torkomban, egy mosolyt kipréselve arcomon bólintottam.
- De. Még annál is jobb. – suttogtam rekedten. Nathen nem mondott semmit, csak bámult rám percekig. Ő volt az egyetlen, aki mindent tudott, hiszen ő volt az, aki a mellem fölé, a szívemre tetoválta Keith nevét.
- Lent a parton megvárlak. – felelte végül és egyedül hagyott a még szinte üres szobában és a levelemmel, amit már majdnem befejeztem. Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy visszafordultam az asztalhoz. Nem akartam elhinni, hogy még mindig ekkora hatással van rám, már csak a neve, vagy egy tőle sokszor látott mozdulat. Hiszen… mindennek már három hónapja. Ha nem is végleg, de hiánya fájdalmának ereje kissé elszivároghatott volna már az életemből.

A levelet egy borítékba helyeztem, és miközben lezártam a borítékot, reméltem, hogy a saját szívemet is lezárom ezzel a mozdulattal. Könnyeim hangtalanul csorogtak végig arcomon, miközben a posta felé igyekeztem.

Az utóbbi időben egyszerűen nem tudtam rá venni magam, hogy lezárjam ezt a soha be nem teljesedő szerelmet, de ahogy a levelet kihúzták fáradt ujjaim közül tudtam, hogy vége. Nincs tovább. Szívem egyszerre dobbant egy hatalmasat és csendeset, miközben éreztem, hogy ez a vége a köztünk lévő kapocsnak. Talán ezzel a levéllel elszakadt…

Drága Keith!

Megnyugodtam. Holtponthoz érkeztem az életem egyik mérföldkövénél és most jutottam el odáig, hogy már nem haragszom az egész világra. Azt kell, hogy írjam neked, hogy igazán sosem tudtam rád haragudni, amiért az nap éjszaka nem jelentél meg a Szabadság-szobornál. Igaz, akkor, abban a pillanatban meg tudtam volna halni a fájdalomtól, amit az egész testemben és szívemben éreztem, amit a hiányod okozott. Sosem mertem volna bevallani magamnak, hogy jobban szerettelek/szeretlek téged, mint amennyire kell vagy kellett volna. 

Tudod, az egész történetünkbe még egy kis humor is társult, ami így visszagondolva még mindig fájó, de azért mosolygok a helyzet irrealitásán. Te voltál nekem az a személy, aki először lökött bele a sárba, a mocsokba és nevetve állt a darabokra hullott testem felett. De te voltál az a személy is, aki mindezek után két kezével emelt a magasba, és tartott mind addig, amíg ereje és kedve engedte. És harmadjára – mert, ha egységekre kellene bontanunk a kapcsolatunkat, akkor én háromra szedném – tönkretettél. Porig aláztál, hitegettél, reményt keltettél apró, sebzett szívemen, majd kitépve mellkasomból nevetve tapostál és ugráltál rajta végig a poros úton. Amit köszönök neked.

Köszönöm neked, ezeket az apró, pár percnyi boldogságokat, és az összes rosszat is. Mert ezek a boldogságok és ezek a rosszak jelzik nekem, hogy ez még az élet, és én még élek. A nyári három hónap alatt rengeteg minden történt velünk, és azt hiszem a mi kapcsolatunk – már ha nekünk volt ilyenünk egyáltalán – a kis vendéglőben kezdődött, a citrom, menta és fahéj ízű csókoddal. Köszönöm neked! 

De, azt hiszem, hogy ezek a dolgok már mind nem számítanak. Nem számítanak, mert sosem fogok tudni rád haragudni, és az őszintét megvallva már nem is akarok. Csak szeretnék évek múltán úgy visszagondolni rád, mint egy gyönyörű emlékre, amit a szívem legmélyén fogok őrizni. Szeretném, ha majd egyszer tudnék mosolyogni ezen a nyáron, hogy ha majd öreg koromban egy hintaszékben ülve eszembe fog jutni, hogy milyen is volt fiatalnak lenni, ez a nyár mosolyogva jusson eszembe. De ne aggódj! Sosem foglak tudni elfelejteni! Hiszen téged, hogyan is lehetne? Még mindig nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád.

Már számtalanszor gondoltam végig, hogy mit csinálhattunk rosszul. Már számtalanszor futott át az agyamon variációk tömkelege, ami lehet, hogy másképp alakította volna a történéseket. De a válasz olyan nehéz. És hiába gondolkodom rajta, tudom, hogy soha nem forgathatom vissza az időt, nem tehetem meg nem történté a rossz dolgokat és nem alakíthatom úgy a helyzetet, hogy most ne ezt a jelent kelljen, éljünk. 

De ez most már mindegy. Mert megnyugodtam. Eljött végre az a lelki béke, amit azóta várok, hogy az Anyukám meghalt. Nem, nem haragszom rád. Inkább hálás vagyok, és köszönettel tartozom neked. Megmutattad nekem, azt, amire más nem volt képes. Megmutattad, hogy az idő múlik, akkor is, amikor nem szeretnénk. Megmutattad, hogy képes vagyok még érezni bármilyen érzéketlennek is hittem magam. Megmutattad, hogy én is szerethető vagyok, és hogy én is érek valamit. Felolvasztottad a lelkemet és a szívemet. Amiért örökké hálás leszek neked.

Sok minden megváltozott, mióta megismertelek. Nem hittem volna, hogy én is tudok még szeretni, vagy, hogy engem is szerethet valaki. És, ha bár még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ugyanazt a fajta szerelmet éreztük/érezzük egymás iránt, de abban, hogy volt/van köztünk valami, ami nem e világi, és nem is lehet megmagyarázni, abban biztos vagyok. És ezt köszönöm neked. A csókokat. Az érintéseket. Az öleléseket. Az éjszakákat. Az érzéseket. Köszönöm neked az új életemet.

Most már megnyugodtam. Most jó helyen vagyok. Tudom. Ott kell lennem, ahol most vagyok. Érzem. Elhagytam New York-ot. Elhagytam az álmok városát, és nem is áll szándékomban visszamenni oda. Azt hiszem, az túl fájdalmas lenne, a sok emlék miatt, ami ott történt. De kérnék még tőled így utoljára valamit. Tedd meg értem. Értünk… Ne keress többé! Ne próbálj utánam jönni! Nem akarom! Szeretném, ha boldog lennél és a boldogság számodra nem mellettem van. Legalábbis most biztosan nem. Ki tudja... Lehet, hogy még találkozunk, ha a sors úgy akarja. De kérlek… Önszántadból ne találkozzunk! Én jó helyen vagyok. Téged pedig nem féltelek. Tudsz vigyázni magadra, még annál is jobban, ahogyan te hiszed.

Ott hagytam a főiskolát. Sosem szerettem tanulni, és nem akarom elfecsérelni a még megmaradt időmet az életemből olyan dologra, ami úgy is elhalványul. A telefonszámomat lecseréltem. Kérlek, ne zaklasd Holly-t az új számomért, mert ő sem tudja.

Vigyázz Holly-ra, ha New York-ban maradsz. De ha nem maradsz, akkor, ha arra jársz látogasd meg. Mert bár nem látszik, de neki is szüksége van a törődésre, odafigyelésre és szeretetre. Kérlek, mondd meg Catharinának, hogy szeretem és, hogy ne haragudjon rám, azért mert nem mondtam el neki, hogy honnan ismerem Jed-et. De én csak őt akartam védeni. Vigyázz rá helyettem is! Olyan fiatal és olyan törékeny még.

És legvégül… Vigyázz a szívemre! Vigyázz rá, mert nálad hagytam. Tudod, a nagy rohanásban elfelejtettem visszakérni. Vigyázz rá, mert túl sok rajta a heg és túl sok rajta a foltozás. Nem bírna ki még egy csalódást. Talán egyszer vissza tudod adni, ha lesz rá lehetőségünk. De addig szorítsd a kezedben és tartsd óvatosan.

Kívánom, hogy légy boldog! Találd meg azt a boldogságot, amit megérdemelsz! És ne felejts el mosolyogni minden nap! Ki tudja, lehet a Nagy Ő most fog besétálni az ajtódon. Értem pedig ne aggódj! Ahogy egyszer mondtad, talpra esett lány vagyok! Tudok vigyázni magamra!

Remélem, még találkozunk!
Addig is, szívem legmélyén fogom őrizni emlékedet! Mert számomra – ha csak kis ideig is – de te jelentetted a mindenséget!

„Az élet nehéz, és sokszor nem látni a rossznak a végét. Néha azt hiszed, az út innen már csak fölfelé vezethet, aztán mégis kiderül, hogy tovább vezet lefelé. Az alagút végén megcsillan a fény, aztán épp oly hirtelen elhalványul. Néha azonban a katasztrófában is van gyógyulás. Néha az ember kap még egy esélyt.” – nekem te voltál a fény az alagút végén. Számomra te jelentetted a kiutat. Te voltál a katasztrófában a gyógyulásom. Te voltál az én második esélyem. Köszönök mindent!

Szeretlek: A lila hajú lány.

Leana



the end.