8. Első és egyben utolsó emlék

r.

- Leana? – szólalt meg halk hangon Cat. Azt hittem alszik.
- Hmm? – kérdeztem, ahogy lefordultam.
- Kocsikázunk még egy kicsit?
- Mi? – kérdeztem vissza, mintha nem hallottam volna jól, mit mondott.
- Mielőtt még hazavinnél, minket szeretnék még autókázni. Olyan kényelmes. Meg megállhatnánk valahol enni.
- Hajnali három van Catharina. – nyögött fel Keith. – Hol akarsz enni?
- Nem tudom, biztos nyitva van valami.
- Majd otthon eszel. – zárta le a témát Keith, de Cat tovább nyafogott.
- Oké, azt hiszem, van itt valahol egy non stop kis étterem. Benézhetünk, ha gondoljátok. – vontam vállat. Mert nekem már úgy is mindegy. Amúgy sem mentem volna még haza, ha kirakom őket. Az üres ház nem kecsegtetett túl sok mindennel. Cat tapsikolni kezdett. Egy mellékutcán lefordulva, tényleg ott volt az étterem, ahol emlékeztem. Egyszer voltam itt Holly-val. És isteni a gofrijuk meg a palacsintájuk. Beálltam a szinte üres parkolóba és leállítottam a kocsit. – Mehetünk? – fordultam hátra, hogy rá lássak Cat-re is.
- Én valami édeset kérek, sok-sok-sok-sok habbal. – nyúlt el még jobban az ülésen. – Nem akarom, hogy így lássanak az emberek. – intett.
- Oké. – vontam végül vállat. Kikapcsoltam a biztonsági övemet és kiszálltam a kocsiból. Egészen addig nem vettem észre Keith-t míg meg nem kerülte a kocsit és meg nem állt mellettem. Vagy egy fejjel magasabb volt nálam. Sötét tincsei a szemébe hullottak, még rejtélyesebbé téve az arcát, de fekete szemei még most is világítottak.
- Én is bemegyek. – mondta magyarázatképpen, gondolom az arckifejezésem miatt. Nem válaszoltam, csak bólintottam. Az ajtó súrolta a kis csengőt, ami a falra volt szerelve, ezért mindenki hallhatta, ahogy belépünk az étterembe. A pulthoz sétáltam és leültem az egyik bárszékre. A pult mögött felbukkant egy rózsaszín köténykés néni hajhálóval a fején.
- Mit adhatok kedveskéim? – mosolygott ránk kedvesen. Keith-re néztem, de ő csak intett, hogy még nem tudja.
- Először egy kólát. Még nem tudjuk, mit rendeljünk. – viszonoztam az idősnő mosolyát és az étlapot forgattam az ujjaim között. Lerakta elém a bontatlan, üveges kólát. – Köszönöm.
- Tudom ajánlani a juharszirupos palacsintánkat eperrel és tejszínhabbal. Vagy a csoki krémes gofrinkat szintén eperrel és tejszínhabbal. – kacsintott ránk.
- Öö… mind a kettőből kérnénk elvitelre egyet. – válaszoltam gyorsan, felébredve a kábulatból. Miután a nő eltűnt a konyhában Keith felém fordult.
- Ugye, ő most nem hiszi azt, hogy mi…? – homloka ráncokba szaladt.
- De. – államat megtámasztottam a tenyeremben és kínosan elröhögtem magam. – Ahogy mondod. – tekintetemet az étlapra szegeztem és nem mertem felnézni Keih-re. Féltem, hogy nem látnék mást az arcán, csak undort. A nő megjelent mind a két kezében egy-egy dobozt tartva, amit elénk rakott le.
- Hozhatok még valamit, drágaságaim? – nézett ránk felváltva.
- Igen. – válaszolt először Keith. – Sült krumplit hamburgerrel és egy kólával. – mosolygott a nőre. Kérdőn fordultam felé. – Mi az?
- És Cat?
- Az ki? – ráncolta a homlokát.
- A húgod. – forgattam meg a szemeimet.
- Catharina?
- Igen, de túl hosszú a neve, és amúgy is emlékeztet egy cicára. – mosolyodtam el.
- Mindegy. – legyintett. – Mi van vele?
- Azt hittem sietünk.
- Ha már képes volt így kiütni magát, akkor igazán tud még várni egy kicsit. – tátott szájjal néztem rá.
- Hát jó. – vontam vállat. – Akkor én is ugyanezt. – feleltem összecsukva az étlapot.

Az étteremben halkan szólt a zene, valami country zenész énekelt a hangszórókból, érces hangja betöltötte a rendelkezésre álló teret Lábammal a szék lábán, jobb kezemmel a bal karomon doboltam a ritmust. Fél órán keresztül ültünk egymás mellett, mint két vad idegen, akik még sosem találkoztak és soha nem beszéltek egymással egy szót sem. A kínos csend, ami kialakult köztünk, egészen addig tartott, amíg újra meg nem jelent a rózsaszín kötényes hölgy.
- Parancsoljatok, édeskéim. – rakta le elénk a kért ételeket.
- Köszönjük. – feleltem mindkettőnk helyett.
- Esetleg még valamit? – nézett ránk felváltva, mosolyogva.
- Nem. – vágta rá Keith. Mindketten neki kezdtünk a sült krumplinak és hamburgernek is. Lassan ettem, egyesével rakosgattam a sült krumplit a számba, mintha minden egyes falatot jól megfontolnék. A hamburgert kis kockákra vágtam és úgy ettem. Nem akartam gusztustalankodni, mert bár imádom szétfolyatni a hamburgert és úgy enni, mint egy vérbeli amerikai, Ketih előtt nem akartam nevetségessé tenni magam. Nem akartam okot adni neki, hogy újból kigúnyoljon, vagy csak az idióta megjegyzéseivel ostromoljon. Jobb megelőzni a bajt. Már az étel végénél tartottunk, amikor az idős nő újra felbukkant. Megállt a pult mögött, és neki támaszkodott a háta mögött lévő mosogatónak. Könnyes szemekkel, mosolyogva nézett ránk, de nem értettem mit bámul rajtunk. Kissé hátrafordultam és körbe néztem, hátha mögöttünk láttunk valamit, de nem. Minket nézett. Könnyei láttán megijedtem.
- Hölgyem. – szólítottam meg. – Minden rendben van?
- Persze, csak… - szemeihez érintette, öreg ujjait, letörölte a kicsordulni készülő könnycseppjeit és újra elmosolyodott. – Csak jó látni, hogy vannak még fiatalok, akik nem veszekednek, hanem megbírnak maradni egymás mellett. – elkerekedett szemekkel bámultam rá. Nem értettem miről beszél. Alig észrevehetően Keith felé fordultam, de ő is értetlenül nézett vissza rám.
- Elnézést… - kezdtem volna, de nem hagyta, hogy befejezzem, folytatta tovább.
- Ha, az én férjem még élne, – nyugodjék békében – most biztosan készítene egy fényképet.
- Mi? – ocsúdtam fel a döbbenetből.
- Látjátok ott azt a falat? – intett mögénk. Mindketten megfordultunk. Térdeink összeértek, és bizsergés áradt végig a testemben, de a döbbenet nagyobb volt, mikor megláttam miről beszélt a hölgy. Annyi fényképet, még életemben nem láttam egy helyen. Zsúfolásig volt a fal. Voltak képek, amelyek nem is látszódtak teljesen, mert a többi fotó, már rajtuk ékeskedett. A hosszú, egyenetlen falat úgy töltötték be a fényképek, mint egy üres vásznat a művész. Kihasználva minden szabadon hagyott négyzetcentiméterét. – Az összes képet a férjem készítette, míg élt. Szentül hitte, hogy létezik, olyan szerelmes pár, mint mi, régiek. Hogy létezik még örök, mindent elsöprő szerelem. Olyan, amely nem múlik el napok, hetek, hónapok vagy évek alatt. Ezért minden szerelmespárt, akik megfordultak nálunk az évek során, lefényképezett, a képet pedig kitűzte erre a falra, bizonyíték képen. Minden párt megkért, hogy tudassák velünk, hogyan alakult a kapcsolatuk az után, hogy ezen az ajtón kiléptek. És valaki mindig írt. – áhítattal néztem tovább a falat. – Az összes levél megvan, azoktól az emberektől, akik a fényképeken szerepelnek. De egyikük sincs már együtt. Egy pár sem, akik a képeken szerepelnek. – sóhajtotta. Visszafordultam a nő felé. Szemeiből csendesen folytak végig könnyei, eláztatva ráncos arcát, de ajkain fáradhatatlan mosoly ült. – Tudom, hogy nevetséges. Én is mindig mondtam neki, hogy ne csinálja, de ő be akarta bizonyítani az igazát. Én pedig így, évek múltán is folytatom a megkezdett munkáját. Afféle… kötelességemnek érzem. Mert muszáj hinnünk benne, hogy legalább egy szerelmes pár van. Muszáj elhinnünk, hogy létezik még az örök szerelem. – magyarázta. – Esetleg… megengednétek, hogy rólatok is készítsek egy fotót? – kérdezte félénken, miközben rózsaszín köténye zsebéből egy aprócska digitális fényképezőt húzott elő.
- Én… Mi… - az idős hölgy gyönyörű, kék szemeibe bele bámulva egyszerűen nem tudtam neki nemet mondani. Ez a gesztus, amit az elhunyt férjéért tesz, csodálatos dolog. Éreztem a jobb térdemnél egy kisebb lökést, ezért Keith-re pillantottam. Felhúzott szemöldökökkel nézett rám. Felsóhajtottam. ~ Vagy megöl, vagy belemegy. Visszapillantottam a nőre és egy mosolyt varázsolva az arcomra, kihúztam magam. – Természetesen. – felpattantam a székről és megálltam Keith mellett.
- Mit csinálsz? – sziszegte alig hallhatóan.
- Szívességet teszünk. – motyogtam.
- Nem. Ezt hazugságnak hívják. – mosolya, amit magára erőltetett, inkább vicsornak tűnt.
- Lényegtelen. – legyintettem.
- És, akkor mi lényeges?
- Az, hogy szegény asszony ne veszítse el a hitét. Soha nem kell megtudnia mi az igazság, mi pedig ezzel szívességet teszünk neki is, és a halott férjének is.
- Nem. – rázta meg a fejét. A nő még mindig a gépet próbálta beállítani. – Hamis ábrándokba ringatjuk őt.
- Részletkérdés.
- Nem. A kettő között óriási a különbség. – megforgattam a szemeimet és imádkoztam, hogy még két percig bírja ki idebent, aztán hazaviszem őket, és soha többet nem kell találkoznunk.
- Nézd, Keith. – hangosan kifújtam bent tartott levegőmet és lenéztem gyönyörű arcára. Szemeinek fekete mélysége megszédített. – Csap egy kép az egész. Neked nincs más dolgod, mint, hogy mosolyogsz, a többit majd én elintézem.
- Milyen többit? – nyílt tágabbra a szeme.
- Az olyan jelentéktelen dolgokat, mint a levél írása, hogy hogyan alakul tovább a kapcsolatunk. – vontam vállat.
- A nem létező kapcsolatunk? – hangsúlyozta ki a nem szót.
- Részletkérdés. – vágtam rá újra.
- Nem kis részletek felett siklasz el. – nevetett fel.
- Na, csak egy fotó. Ez lesz a mi szép első és egyben utolsó emlékünk. A búcsúra? – húzogattam a szemöldökömet, hátha ezzel rábírom venni. Pár másodpercig gondolkodva meredt maga elé.
- Legyen. – bólintott. – És aztán soha többé. – szemei olyan fekete mélységet árasztottak, ami azt engedte láttatni, hogy nem hazudik. Tényleg így gondolja.
- Soha többé. – ismételtem suttogva.