3. Jól vagy?

r.

 

- Ereszd el! – jött mögülünk egy mély, de erőteljes hang. Mindketten lefagyva álltunk egymással szemben. Én hálásnak éreztem magam, mert bár nem tudtam ki volt, aki félbe szakított minket, de lehet, hogy most megmentette az életemet. Paul pedig elég feszültnek tűnt. A hang tulajdonosa teljesen a homályba burkolózva állt, nem láttunk belőle semmit.
- Tűnj innen! – morogta Paul. – Ez nem tartozik rád! Nem sokára végzek vele, és akkor te is megkaphatod. – a gondolatra, hogy mit akar velem csinálni még a gyomrom is felfordult. Úgy éreztem magam, mint aki mindjárt összeesik.
- Hagyj! – leheltem erőtlenül, miközben még mindig a kezei közt raboskodtam. Nem akartam elhinni, hogy ez tényleg velem történik.
- Nem mondom el még egyszer! – szólalt meg újra az idegen. – Engedd el a lányt!
- Takarodj már! – kiabálta el magát Paul. – Csak egy gyors menet és ígérem, utána te jössz. Senki nem fogja megtudni, hogy mi történt. – Hiába beszélt rendesen, a tekintetét valami teljesen elhomályosította és olyan volt, mintha már nem is figyelne, csak a célt látná a szeme előtt.
- Kérlek, Paul! – nyüszítettem újra. – Eressz el! Nem fogom elmondani senkinek. Ha most elengedsz olyan lesz, mintha ez meg sem történt volna. Csak kérlek, eressz! – könyörögtem neki.
- Hallgass már el! – ordított rám. Hangjától kirázott a hideg, az összes vér kifutott a testemből. Szorítása erősödött a karomon, már nagyon fájt. Valaki a sötétben megmozdult és most már azon a kis helyen állt, ami Paul és közöttem volt. Elállt lélegzettel figyeltem, ahogy Paul szorítása elernyed, de még taszít rajtam egy utolsót, én pedig majdnem a vízbe kötök ki. Épp megfogva az utolsó faoszlopot, megmentettem magamat a vízbe fúlástól. Mikor felnéztem, már csak azt láttam, hogy Paul és az idegen összeverekedtek, de képtelen voltam figyelni őket. Az agyamat később öntötte el a pánik, mint ahogy kellett volna, és az adrenalin most kezdett el dolgozni a véremben. Egész testemben remegtem és az agyam különböző lehetőségeket vetített a szemem elé, hogy milyen más végkifejlete lehetett volna, ennek az egész dolognak.
- Jól vagy? – guggolt le mellém megmentőm. Tátott szájjal bámultam rá, aztán az egész jelenet újra lejátszódott előttem.
- Nem. – vallottam be kegyetlenül őszintén.
- Gyere. – megfogta mind a két kezemet és óvatosan felsegített. – Hiszen te vérzel. – nézett rám.
- Mi? – leheltem értetlenül. Aztán lenéztem a jobb kezemre és én is észrevettem. A jobb karomból ömlött a vér.
- Gyere, mossuk le! – kezdett el húzni a ház felé. Először hagytam magam, aztán észbe kaptam és lecövekeltem.
- Nem! – jelentettem ki határozottan. Már amennyire határozott tudtam lenni.
- Mi? – fordult felém vissza a srác. – Ki kell tisztítani, hogy ne fertőződjön el. – szeme fekete volt, mint az éjszaka, erős, izmos teste vibrált a sötétben.
- Nem! – mondtam újra. Kihúztam magam és előszedtem a még megmaradt önbecsülésemet. – Köszönöm, hogy megmentettél, tényleg hálás vagyok. De… én most szeretnék egyedül lenni.
- Persze. – vágta rá azonnal. – Hogy a többi volt fiúd is itt találjon meg? – grimaszolva néztem el mellette a távolba.
- Mennyit hallottál? – kérdeztem félve.
- Eleget ahhoz, hogy tudjam, vannak még. – hangja vádlón csengett, pedig nem ítélhetett volna el. Nem tudta a történetem, semmi joga nem lett volna ahhoz, hogy undorodva nézzen rám. Feljebb emeltem az államat és most már visszatértem.
- Mennem kell. – mondtam kibúvóként.
- Várj. – kapott a kezem után, de ahogy megéreztem az ujjait a kezemen, azonnal lemerevedtem és még levegőt is elfelejtettem venni. – Bocs. – húzta el azonnal a kezét. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Semmi közöm hozzá.
- Igazad van. – néztem rá fagyosan. – Semmi közöd hozzá. És, ha most megbocsájtasz… - ezzel kikerültem és visszamenekültem a házba. Muszáj voltam megkeresni Hollyt és eltűnni innen. Nem akartam magyarázkodni senkinek, főleg nem egy idegennek. Nincs semmi szükségem még egy ítélkező szempárra, tudom, hogy nem vagyok egy angyal, de miért kell erre mindig emlékeztetni?! Tudom, hogy nem helyes, amit tettem, nem kell mindig felhánytorgatni a múltat. Hollyt ugyanott találtam meg, ahol utoljára láttam. – Menjünk! – léptem elé. Hangom nem üvöltötte túl a zenét, de tekintetemből ki tudta venni, hogy valami baj van, mert nem kérdezett semmit, csak bólintott és azonnal felállt.
- Sziasztok, srácok! – intett körbe és már mellettem is termett. – Mi történt? – súgta a fülembe.
- Majd. – biccentettem és sarkon fordulva vele a kijárat felé tartottam, de valaki megállított.
- Hova mész Leana? – nézett rám mosolyogva Catharina. ~ Csak ezt ne. – nyögtem fel és égnek emeltem a tekintetem.
- Sajnálom, de most el kell mennem. – vontam vállat bocsánatkérően.
- De még előtte be akartalak mutatni valakinek. – biggyesztette le az ajkát. Nem tudtam neki ellenállni. Felsóhajtva néztem Holly-ra, aki azonnal vette a lapot, bólintott és eltűnt a bejárati ajtó után.
- Jó, mutass. De aztán megyek. – bólintottam egy mosolyt erőltetve az arcomra.
- Nagyszerű. – csapta össze a tenyereit, mint valami boldog kis gyerek, aztán megfogva a tenyeremet a konyha felé kezdett húzni. Az egyik fordulónál hirtelen megállt, én meg majdnem neki ütköztem. –Leana – kezdte mosolyogva. – Hadd mutassam be neked a bátyámat. Keith-t. – erősen elnyomtam magamban a szemforgatást, majd a tekintetemet lassan vezettem fel a testvérén. Hosszú lábak, izmos felsőtest, a póló láttatni engedte néhány tetoválást, köztük egy szöveget is, amit nem tudtam leolvasni karjáról. Bőre ugyanolyan arany barnán csillogott, mint Catharináé. Szemébe hollófekete tincsek hulltak, szeme olyan fekete volt, mint a Hold és a csillagok nélküli éjszaka. Elállt a lélegzetem, amikor Catharina bátyjában felismertem megmentőmet.
- Ezt nem hiszem el. – morogtam az orrom alatt megdöbbenésemben. Keith-nek is valami hasonló lehetett a gondolata mikor meglátott.
- Te? – kérdezte döbbenten.
- Mi? – nézett felváltra ránk Catharina. – Ismeritek egymást?
- Ja. – bólintott Keith. Catharinához beszélt, de rám nézett. – Én szedtem le róla az exét, aki rámászott és nem értette a nemet.
- Hogy mi? – néztem rá elképedve.
- Miért nem így volt? – húzta fel csúfondárosan a szemöldökét.
- Leana, te vérzel. – kapta el a kezemet Catharina.
- Semmi bajom. – rángattam ki a szorításából.
- Legalább öblítsük le, jó? – nézett fel rám zöld szemeivel, amikben aggódás jeleit véltem felfedezni. Lejjebb hajoltam hozzá, hogy csak ő hallja a mondanivalómat.
- Ne haragudj, de most már tényleg megyek
- Ne menj még! – kapta el újra a kezemet. Mély levegőt vetten, kihúztam a kezemet az övéből, és azt tettem, amihez a legjobban értek.
- Örülök, hogy megismertelek Catharina. – valami totálisan eszement sugallat alapján, közel hajoltam az arcához és nyomtam rá egy puszit. – Remélem, még találkozunk. – húztam ki magam, és ezzel sarkon fordulva ott hagytam őket.