2. Engedj el!

r.

 

Az ismeretlen zene egészen közelről lüktetett a fülembe, az alkohol pedig már egy jó ideje a véremben csordogált. Nem fűztem túlságosan sok reményt ehhez a bulihoz, így legalább nem kellett csalódnom. Mostanában csak, azért járok el otthonról szórakozni, hogy ki tudjak kapcsolni. Már régóta nem az a célom, hogy a barátaimmal együtt legyek. Mióta anya nincs, nem különösebben izgat, ki mit gondol rólam és a viselkedésemről. Csak az a lényeg, hogy pár órára ki tudjak kapcsolni és ne fájjon semmi. Épp az újabb adag fájdalomcsillapítómat gyűjtöttem be, amikor elém állt valaki.
- Szia. – integetett az arcomba. Mosolya az egész fején körbe ért, és szerintem olyan boldog volt, hogy madarat lehetett volna fogatni vele.
- Öö… Helló? – vontam fel a fél szemöldökömet. Ezzel befejezettnek tekintettem a beszélgetést, és már elindultam, hogy megkerüljem, amikor újból beszélni kezdett.
- Catharina Black vagyok. – nyújtotta a kezét. ~ Szóval te rendezted a bulit. – gondoltam magamban, ahogy felmértem. Hosszú, göndör, szőke haja a derekáig leért, smaragdzöld szeme szinte világított a félhomályban. Bőre arany barnán csillogott, ami tökéletes összehatást keltett a hajával és szemével. Alacsony volt. Körülbelül százhatvan centinek saccoltam. – Én vagyok a házigazda. – hangja olyan magas volt, hogy simán elmehetett volna egy kórusba szoprán énekesnek. De mégsem volt irritáló, inkább megnyugtató. Kérdő tekintettel nézett rám, aztán észbe kaptam.
- Leana Jhonson. – mutatkoztam be én is.
- Szia Leana, örülök, hogy megismerhettelek. – mosolygott rám kedvesen. Mint, aki tényleg örül. – Pár napja költöztünk a városba, és olyan rossz, hogy nem ismerek itt senkit. Örülök, hogy van itt végre egy ember, akivel lehet beszélgetni. Már mindenki leitta magát. Fel sem tudom fogni, hogy lehet ennyit inni. – merengett a távolba, aztán a tekintete hirtelen visszavándorolt rám és újból elmosolyodott. – Jó új embereket megismerni, igaz kissé még nehéz újnak lenni, de nyitott vagyok. Végül is annak kell lenni, nem? – egyik témáról csapongott a másikra, és fogalmam sincsen, hogy miért pont engem szemelt ki magának.
- Uhm… gondolom. – vonogattam a vállam. Nem igazán tudtam, hogy miről kéne, vele beszéljek. Aranyos lánynak tűnt. Pont olyannak, amilyen egykor én is voltam. Nem kellett volna bulit rendeznie és nem kellett volna ennyi embert meghívnia. Nem kellett volna neki megismernie, ezeket az embereket, mert ő túl jónak számított. Hirtelen ráébredtem arra, hogy felébredt bennem valami védelmi ösztön és meg akarom óvni. De hiszen ez lehetetlen, hiszen még öt perce sincs, hogy megismertem.
- Úgy örülök, hogy találkoztam veled. – mosolygott rám őszintén. – Bemutathatnál pár embernek. Szívesen megismerkednék a barátaiddal is.
- Hogy mi? – néztem rá furán. – Én vezesselek körbe a te házadban?
- Miért is ne? – nevetgélt zavartan. – Hiszen itt olyan emberek vannak, akiket te ismersz. A házat én. – vont vállat. – Ha te bemutatsz engem nekik, akkor én megmutatom neked a házat. – ajánlotta fel kedvesen.
- Komolyan? – vontam fel a szemöldökömet.
- Ühüm. – bólogatott.
- Oké, bemutatlak pár srácnak, de ne mutasd meg a házat.
- Legyen. – bólintott újra.
- Na, jó. – sóhajtottam és elindultam. Körbefordultam a szobában és ismerős arcok után kutattam. Az egyik sarokban rájuk is találtam. – Gyere. – fordultam vissza Catharina felé, megfogtam a kezét és elkezdtem húzni a sarok felé. Amikor megálltam, ő is megállt.
- Hé, Lea! – kiáltott fel Rafael, ahogy meglátott. Nyújtotta a kezét egy pacsira, én pedig belecsaptam.
- Rafael, bemutatom Catharinat. Catharina ő itt Rafael, de általában csak Rafa-nak szólítjuk. – mutogattam közöttük.
- Hé, kislány jó a buli? – kacsintott rám Paul. – Nem próbáljuk ki az egyik emeleti hálót? – vonta fel csibészesen a szemöldökét. Mosolyogva bemutattam neki.
- Catharina ő Paul. De őt nem kell megismerned. – mondtam direkt olyan hangosan, hogy Paul is jól hallhassa, nem kívánatos személy. Nem jó élmények fűznek hozzá, és ha meglátom még a hideg is kiráz.
- Csak okosan. – kacsintott újból Paul, majd biccentett Catharinának.
- Jó, majd rájössz. – legyintettem. – Catharina, az a csendes barna, aki épp rámászik Jason-re, Holly. – nevettem barátnőmre, aki csúnyán nézett rám.
- Sziasztok. – intett Catharina úgy általánosságban mindenkinek.
- Hé, cica! Miért nem ülsz ide közénk? – paskolta meg maga mellett az egyik üres helyet Rafa. Gyanítom, hogy ez nem nekem szólt, mert Catharinára mosolygott mézes-mázosan. A szőke lány félve pillantott rám.
- Menj nyugodtan. – súgtam a fülébe. – Rafa jó srác. Paullal viszont vigyázz.
- Oké. – biccentett mosolyogva, majd Rafa mellé táncolt és leült. Ezzel én elvégezetnek tekintettem a munkámat és sarkon fordultam, eredeti tervem megvalósításához, miszerint szerzek még magamnak muníciót. Magamhoz vettem egy üveg sört, ami még bontatlan volt, – már minden más elfogyott – és egy sörnyitó segítségével kinyitottam. A rengeteg ember mellett alig lehetett kijutni a szabadba. Mindenhol tolongtak és lökdösődtek. Legalább tíz percbe került, mire eljutottam az ajtóig. Ott aztán még nagyobb volt a tömörülés, szinte vágni lehetett a levegőt. Nagy harcok árán jutottam ki a kertbe, de ahogy kiértem meg sem álltam, csak egyre messzebb sétáltam a háztól. Hallottam a közelbe a vizet, ezért lassan sétálva, nagyokat kortyolva az italomból a keresésére indultam. Az idő hűvös volt, de a benti levegőtlenség után jól esett. Zsebemből előkotortam egy cigis dobozt és rágyújtottam. Pár pillanatig csak álltam ott és engedtem, hogy a füst megtöltse a tüdőmet, összeszorítsa, majd újból engedje lélegezni. A vizet egyre közelebb éreztem magamhoz, ezért engedtem, hogy a lábam csak vigyen magától. Egy stégen kötöttem ki. Ide már nem értek a kinti lámpák fényei, ezért nem is vehettem észre először, hogy nem egyedül vagyok itt. Sóhajtva levetettem magam a stég végére, és élveztem a csendet. Most még egész jól tudtam kezelni. A víz lassan folydogált alattam, kedvet kaptam úszni egy kicsit. Felhúztam a lábaimat, lefejtettem magamról a szandálomat, és belelógattam a csupasz lábamat a vízbe. Kellemes volt. Fejem hátra bicsaklott, szemeimmel a csillagképeket kerestem. Olyan volt az egész ég, mint valami sakktábla. Mint egy hatalmas játék, és hogy nyersz, csak rajtad áll. Sóhajtva fordítottam el a fejemet, nem akartam ilyeneken gondolkodni, mert annak sosincs jó vége. Tekintetem lesiklott a sörre, de már arra is undorodva néztem. A cigim leégett, már csak a csikk maradt.
- Hé, kislány! – hallottam meg magam mögül egy utálatos hangot. – Biztos nem próbáljuk ki az emeleti hálókat? – hangja egészen közelről csengett, pár lépésnyire tőlem.
- Hagyjál már Paul! – sóhajtottam fáradtan.
- Hát, nekem itt kint is jó. – hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Nincs kedvem most ehhez! – csattantam fel.
- Szerintem meg van. – éreztem, ahogy elkapja a karomat és felránt olyan hirtelen, hogy köpni-nyelni nem tudtam.
- Eressz már el! – rángattam ki a kezemet a szorításából. – Te nem értesz a szép szóból?
- Múltkor még nem ezt mondtad. – vádolt.
- Paul, fáradt vagyok, és nem akarok mást csak hazamenni. – néztem rá könyörgőn. – Kérlek, hagyj békén!
- Lea, Lea, Lea. – nevetgélt játékosan. – Ugye tudod, hogy nem csinálhatod ezt büntetlenül?  – csóválta a fejét mosolyogva, engem meg elfogott a félelem. Teljesen részeg volt és itt álltunk ketten, a sötétben, távol mindentől és mindenkitől. – Nem dughatsz fűvel-fával, hogy aztán úgy tegyél mintha nem történt volna semmi. Ez nem rád vall!
- Az nem vall rám, hogy veled leálltam! – vágtam vissza. Sajnos a nyelvem gyorsabban pörgött, mint az agyam.
- Az volt életed fénypontja.
- Vagy inkább az életem legnagyobb tévedése.
- Na, de kedvesem. – nézett rám ártatlanul. – Hogy mondhatsz ilyeneket? Hiszen élvezted. Sikítoztál.
- Nem tudom, miről beszélsz. – fröcsögtem, egyre dühösebben. – Én veled egyáltalán nem élveztem. Kettőnk közül te voltál, aki nem hagyott békén! Részeg voltam, azt sem tudtam hol vagyok. Kihasználtad a helyzetet.
- Ez így elég csúnya megfogalmazás. – gondolkodott el egy pillanatra, majd tekintete visszavándorolt rám. Hirtelen előre lépett, újra elkapta a karomat és magához rántott. – Mondd, azt, hogy élvezted! – hangja megkeményedett és arcáról eltűnt minden mosoly.
- Paul! – nyüszítettem csapdába esve karmai között. – Engedj el!
- Mondd Leana, vagy nem állok jót magamért!