r.
- Az egy
dolog, hogy az én kocsimmal kell mennünk. Az már másik, hogy nekem is kell
mennem. És az megint egy másik, hogy nekem nincs is kedvem, ehhez az egészhez.
Te barátkoztál vele össze! Te vitted el várost nézni! Neked a barátnőd! Nekem
minek kell mennem? – dühöngtem, ahogy Catharina és Keith háza felé vezettem,
Holly-val az anyósülésen.
- Mert jó móka lesz. – nevetett fel.
- Rá ne merj, gyújtani a kocsimban. – förmedtem rá, ahogy megláttam a cigis dobozt a kezében.
- Lazíts már egy kicsit. – veregette meg a kezemet, pont azon a helyen, ahol Paul olyan erősen megszorított, hogy még mindig látszik a helye. Most fehér fásli alá rejtettem a foltokat, ami lehet, hogy jobban szembetűnőbb, mint a horzsolások és kék, zöld, lila foltok. – Bocsi. – húzta vissza azonnal az ujjait.
- Nem tudok lazítani. – sóhajtottam fel. – Valahogy úgy érzem, hogy ennek az éjszakának nem lesz jó vége. Még a tegnapit sem hevertem ki, és ma már megint bulizzak?
- Azt mondtad jól vagy. – vádolt.
- Jól vagyok. – hazudtam újra. Ezt a mondatot már annyiszor ismételgettem az elmúlt év alatt, hogy már én is elhittem, hogy tényleg jól vagyok és nincs semmi bajom. Senki nem látott át az álcámon. Olyan tökéletesen alakítottam a szerepemet, hogy soha senki nem kételkedett benne, hogy nem mondok igazat. Eleinte Holly-t elég nehéz volt meggyőzni erről, de ahogy egyre többet állítottam az igazamat, ő is beletörődött, hogy így van, és elfogadta. Nem firtatta tovább a témát, amiért én hálás voltam. Ha lenne egy újabb esélyem… ha lenne még egy próbálkozásom… Ki tudja, lehet, élnék vele. De az életem, már lassan több mint egy éve, kilátástalannak tűnik.
- Akkor ne problémázz, csak élvezd! – ezzel feljebb tekerte a hangerőt a rádión, nekem meg majd szétszakadt a fejem.
- Mert jó móka lesz. – nevetett fel.
- Rá ne merj, gyújtani a kocsimban. – förmedtem rá, ahogy megláttam a cigis dobozt a kezében.
- Lazíts már egy kicsit. – veregette meg a kezemet, pont azon a helyen, ahol Paul olyan erősen megszorított, hogy még mindig látszik a helye. Most fehér fásli alá rejtettem a foltokat, ami lehet, hogy jobban szembetűnőbb, mint a horzsolások és kék, zöld, lila foltok. – Bocsi. – húzta vissza azonnal az ujjait.
- Nem tudok lazítani. – sóhajtottam fel. – Valahogy úgy érzem, hogy ennek az éjszakának nem lesz jó vége. Még a tegnapit sem hevertem ki, és ma már megint bulizzak?
- Azt mondtad jól vagy. – vádolt.
- Jól vagyok. – hazudtam újra. Ezt a mondatot már annyiszor ismételgettem az elmúlt év alatt, hogy már én is elhittem, hogy tényleg jól vagyok és nincs semmi bajom. Senki nem látott át az álcámon. Olyan tökéletesen alakítottam a szerepemet, hogy soha senki nem kételkedett benne, hogy nem mondok igazat. Eleinte Holly-t elég nehéz volt meggyőzni erről, de ahogy egyre többet állítottam az igazamat, ő is beletörődött, hogy így van, és elfogadta. Nem firtatta tovább a témát, amiért én hálás voltam. Ha lenne egy újabb esélyem… ha lenne még egy próbálkozásom… Ki tudja, lehet, élnék vele. De az életem, már lassan több mint egy éve, kilátástalannak tűnik.
- Akkor ne problémázz, csak élvezd! – ezzel feljebb tekerte a hangerőt a rádión, nekem meg majd szétszakadt a fejem.
-
Lányok, biztos jó lesz ez a ruha? – perdült meg vagy már huszadjára előttünk
Catharina.
- Tökéletes lesz, csak menjünk már. – sóhajtottam a szőke ágyán ülve. Aprócska testét, egy fekete ruhába bújtatta, ami alig takart valamit a testéből. Hátát, lábát és a mellkasát szabadon hagyta.
- Jól nézel ki. – bólogatott mosolyogva mellettem ülve Holly.
- Akkor jó. – nyugodott meg a szőke, majd lehuppant mellénk és tovább szürcsölgette az alkoholtól túlcsorduló italát. Borzalmas szaga volt. Ezért nem jó, ha az én kocsimmal kell menni, olyankor én vezetek, és nem ihatok.
- Lányok?! – hallatszódott egy halk kopogás az ajtón, majd a fejét Keith dugta be. – Készen vagytok már? – pillantásomat lassan vezettem fel testén. Hosszú lábait egy fekete farmerbe rejtette, felsőtestén csak egy fekete póló volt, ami szabadon hagyta láttatni a kidolgozott izmait és tetoválásait. Sötét, szinte fekete haja kuszán, szemébe hullva volt elrendezve, ami úgy tűnt, mintha órákat töltött volna el a tükör előtt, de lemertem volna fogadni, hogy csak kétszer háromszor beletúrt és így maradt neki. Fekete szemei még a világítás ellenére is izzóknak tűntek. Felszakadt belőlem egy halktalan sóhaj, majd az alsó ajkamat beharapva vizslattam a szoba egyik unalmas sarkát.
- Mindjárt, tesó csak még ezt megisszuk. – emelte fel mosolyogva a poharát Catharina.
- Remélem, a sofőr nem iszik. – nézett ránk jelentőségteljesen. El kellett nyomnom magamban egy morgást, ami arra késztetett volna, hogy tökéletes arcszerkezetébe töröljem a kezem.
- Nem. – rázta meg a fejét Holly. – Nálunk az a megállapodás van érvényben, hogy, aki vezet, az nem iszik.
- Jó. – bólintott mosolyogva Holly-ra. – Akkor mehetünk?
- Menjünk. – forgatta meg a szemét Catharina és egy mozdulattal ledöntötte az italát.
- Szuper. – sóhajtottam, ahogy felálltam az ágyról és farmerem hátsó zsebéből előhalásztam a kulcsomat. – Kint megvárlak titeket. – néztem rájuk jelentőségteljesen, majd Keith mellett elsuhanva már lent is voltam a kocsim mellett cigivel a számban. Mindig is utáltam azokat az embereket, akik cigiztek. Undorodtam tőlük, és nem értettem, hogyan roncsolhatják szándékosan a tüdejüket. És most nézzen az ember rám. Pontosan ugyanezt teszem. Jól esően hagyom, hogy a füst megtöltse a tüdőmet, összeszorítsa, majd újra engedje levegőhöz jutni pár másodpercre. Lehet, hogy ezért is hagytam abba a futást. Már nem bírnám. Anya halála óta sok minden változott. Már nem futottam, újra kiújult az asztmám, nem tanultam olyan jól, és nem voltam otthon hétvégente.
- Kié a kocsi? – lépett elő a sötétből Keith. A semmiből termett ott és olyan hangtalanul, hogy úgy megijesztett, majdnem kiejtettem a kezemből a kocsi kulcsomat.
- Az enyém. – válaszoltam, miután helyre rázódott a szívverésem.
- Szép. – bólintott, de arcáról nem ezt a választ olvastam le. – Anyuci meg apuci kocsit vesz a pici lányának? Tudják, hogy miket csinálsz? – húzta fel csúfondárosan a szemöldökét, én meg hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Semmit nem tud rólam, de az életemben vájkál, akarva vagy akaratlanul lényegtelen. A válaszra már nem volt időm, mert megjelent Holly és Catharina.
- Menjünk. – léptek elém, én meg bólintva átsétáltam a vezető felöli oldalhoz és beültem a volán mögé. A két lány hátra, Keith előre ült.
- Csodás. – morogtam az orrom alatt. Bekötöttem magam, és addig nem indítottam, míg nem láttam, hogy mindenki be van-e csatolva.
- Nem értem, hogy lehetsz még mindig allergiás erre. – forgatta a szemét Holly.
- Reméljük, hogy soha nem kell megértened. – válaszoltam halkan, majd kitolattam és elindultunk. – Hova is megyünk? – tudakoltam úgy öt perc néma csend után.
- La Rosa Negra. – vágta rá Holly. Ez az egy mondat megbizsergette a testemet, és már szinte hallottam a zene lüktetését a fülemben. Szám akaratlanul is mosolyra húzódott. – Látom, hogy mosolygsz, ne is próbáld eltakarni. – nevetett fel hátul Holly. Erre már én sem tudtam visszatartani a mosolyomat.
- Jó, lehet, tetszik az ötlet. – vallottam be, ahogy sávot váltottam.
- Miért nem vagyok meglepve? – motyogta az orra alatt Keith.
- Mit mondtál? – kaptam rá a tekintetemet.
- Semmit. – mosolygott rám vissza szenvtelenül.
- Az idegeimre mész. – morogtam én is olyan halkan, hogy hátul a lányok ne hallhassák, de Keith tisztán értse a neki szánt mondanivalómat.
- Örülök. – vágta rá. – Te is nekem.
- Akkor szállj ki a kocsimból! – néztem rá dühösen.
- Ez nem a te kocsid. – mosolygott szenvtelenül, mint aki szentül hiszi, hogy neki van igaza.
- Srácok. – szakított félbe minket Catharina. Eddig észre sem vettem, hogy a beszélgetésünk átment a halkból hallhatóvá.
- Mondd! – sóhajtotta Keith, közben pedig a fejét a támlának döntötte.
- Ne veszekedjetek, jó? – kérte. – Nem is ismeritek egymást.
- Épp eleget tudok róla. – vetette oda fél vállról, csukott szemmel.
- Ezzel most mit akarsz mondani? – görcsösen szorítottam a kormányt.
- Azt, hogy nem kellene a húgommal barátkoznod. – nézett rám vádlón.
- Miről beszélsz? – kérdeztem, ahogy indexelve jeleztem az egyik kocsinak, hogy előzhet, aztán mérgemben még is meggondoltam magam és beletapostam a gázpedálba.
- Semmi szükség rá, hogy olyan embereket ismerjen meg, mint te.
- Keith! – szólt rá dühösen a bátyára Catharina.
- Hagyd! – intettem le. – Igaza van. Nem kellene megismerned.
- Lea, lassíts már! – kiáltott rám Holly. Észre sem vettem, hogy a mutató jóval a megengedett fölé csúszott. Sóhajtva levettem a gázpedálról a lábam és lehúzódtam az egyik megálló helyen.
- Jó. – bólintottam higgadtabban. – Most tisztázzuk! – kissé hátra fordultam ültömben, így mindenkire rendesen rá láttam. – Hagytok vezetni, vagy megy mindenki gyalog, vagy, ahogy akar?
- Te képes lennél még ezek után elvinni őt? – bökött mutatóujjával Holly Keith felé.
- Nem érdekel, hogy mit gondol, vagy mit hisz rólam. Csak annyit tud, amennyit Paul kifecsegett és az sem az igazság. Úgy, hogy igen. Ezek után még képes vagyok elvinni őt. De előtte még megkérdezem utoljára. Hagytok vezetni, vagy mentek gyalog? – csak bólintottak én meg nagy levegőt véve újra indítottam.
- Jó, de azt még elárulom, hogy ez tényleg Leana kocsija. – lökte oda szúrósan Holly. Szememet forgattam.
- Persze. – felelte Keith az ablakon kibámulva.
- Hidd már el! – csattant fel Holly.
- Az én dolgom, hogy mit hiszek el és mit nem. Hagyjál már!
- Istenem. – csaptam rá a kormányra. – Fogjátok már be! Szétmegy a fejem! – ezzel bekapcsoltam a rádiót és olyan hangosra állítottam, amivel elnyomtam a hangjukat.
- Tökéletes lesz, csak menjünk már. – sóhajtottam a szőke ágyán ülve. Aprócska testét, egy fekete ruhába bújtatta, ami alig takart valamit a testéből. Hátát, lábát és a mellkasát szabadon hagyta.
- Jól nézel ki. – bólogatott mosolyogva mellettem ülve Holly.
- Akkor jó. – nyugodott meg a szőke, majd lehuppant mellénk és tovább szürcsölgette az alkoholtól túlcsorduló italát. Borzalmas szaga volt. Ezért nem jó, ha az én kocsimmal kell menni, olyankor én vezetek, és nem ihatok.
- Lányok?! – hallatszódott egy halk kopogás az ajtón, majd a fejét Keith dugta be. – Készen vagytok már? – pillantásomat lassan vezettem fel testén. Hosszú lábait egy fekete farmerbe rejtette, felsőtestén csak egy fekete póló volt, ami szabadon hagyta láttatni a kidolgozott izmait és tetoválásait. Sötét, szinte fekete haja kuszán, szemébe hullva volt elrendezve, ami úgy tűnt, mintha órákat töltött volna el a tükör előtt, de lemertem volna fogadni, hogy csak kétszer háromszor beletúrt és így maradt neki. Fekete szemei még a világítás ellenére is izzóknak tűntek. Felszakadt belőlem egy halktalan sóhaj, majd az alsó ajkamat beharapva vizslattam a szoba egyik unalmas sarkát.
- Mindjárt, tesó csak még ezt megisszuk. – emelte fel mosolyogva a poharát Catharina.
- Remélem, a sofőr nem iszik. – nézett ránk jelentőségteljesen. El kellett nyomnom magamban egy morgást, ami arra késztetett volna, hogy tökéletes arcszerkezetébe töröljem a kezem.
- Nem. – rázta meg a fejét Holly. – Nálunk az a megállapodás van érvényben, hogy, aki vezet, az nem iszik.
- Jó. – bólintott mosolyogva Holly-ra. – Akkor mehetünk?
- Menjünk. – forgatta meg a szemét Catharina és egy mozdulattal ledöntötte az italát.
- Szuper. – sóhajtottam, ahogy felálltam az ágyról és farmerem hátsó zsebéből előhalásztam a kulcsomat. – Kint megvárlak titeket. – néztem rájuk jelentőségteljesen, majd Keith mellett elsuhanva már lent is voltam a kocsim mellett cigivel a számban. Mindig is utáltam azokat az embereket, akik cigiztek. Undorodtam tőlük, és nem értettem, hogyan roncsolhatják szándékosan a tüdejüket. És most nézzen az ember rám. Pontosan ugyanezt teszem. Jól esően hagyom, hogy a füst megtöltse a tüdőmet, összeszorítsa, majd újra engedje levegőhöz jutni pár másodpercre. Lehet, hogy ezért is hagytam abba a futást. Már nem bírnám. Anya halála óta sok minden változott. Már nem futottam, újra kiújult az asztmám, nem tanultam olyan jól, és nem voltam otthon hétvégente.
- Kié a kocsi? – lépett elő a sötétből Keith. A semmiből termett ott és olyan hangtalanul, hogy úgy megijesztett, majdnem kiejtettem a kezemből a kocsi kulcsomat.
- Az enyém. – válaszoltam, miután helyre rázódott a szívverésem.
- Szép. – bólintott, de arcáról nem ezt a választ olvastam le. – Anyuci meg apuci kocsit vesz a pici lányának? Tudják, hogy miket csinálsz? – húzta fel csúfondárosan a szemöldökét, én meg hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Semmit nem tud rólam, de az életemben vájkál, akarva vagy akaratlanul lényegtelen. A válaszra már nem volt időm, mert megjelent Holly és Catharina.
- Menjünk. – léptek elém, én meg bólintva átsétáltam a vezető felöli oldalhoz és beültem a volán mögé. A két lány hátra, Keith előre ült.
- Csodás. – morogtam az orrom alatt. Bekötöttem magam, és addig nem indítottam, míg nem láttam, hogy mindenki be van-e csatolva.
- Nem értem, hogy lehetsz még mindig allergiás erre. – forgatta a szemét Holly.
- Reméljük, hogy soha nem kell megértened. – válaszoltam halkan, majd kitolattam és elindultunk. – Hova is megyünk? – tudakoltam úgy öt perc néma csend után.
- La Rosa Negra. – vágta rá Holly. Ez az egy mondat megbizsergette a testemet, és már szinte hallottam a zene lüktetését a fülemben. Szám akaratlanul is mosolyra húzódott. – Látom, hogy mosolygsz, ne is próbáld eltakarni. – nevetett fel hátul Holly. Erre már én sem tudtam visszatartani a mosolyomat.
- Jó, lehet, tetszik az ötlet. – vallottam be, ahogy sávot váltottam.
- Miért nem vagyok meglepve? – motyogta az orra alatt Keith.
- Mit mondtál? – kaptam rá a tekintetemet.
- Semmit. – mosolygott rám vissza szenvtelenül.
- Az idegeimre mész. – morogtam én is olyan halkan, hogy hátul a lányok ne hallhassák, de Keith tisztán értse a neki szánt mondanivalómat.
- Örülök. – vágta rá. – Te is nekem.
- Akkor szállj ki a kocsimból! – néztem rá dühösen.
- Ez nem a te kocsid. – mosolygott szenvtelenül, mint aki szentül hiszi, hogy neki van igaza.
- Srácok. – szakított félbe minket Catharina. Eddig észre sem vettem, hogy a beszélgetésünk átment a halkból hallhatóvá.
- Mondd! – sóhajtotta Keith, közben pedig a fejét a támlának döntötte.
- Ne veszekedjetek, jó? – kérte. – Nem is ismeritek egymást.
- Épp eleget tudok róla. – vetette oda fél vállról, csukott szemmel.
- Ezzel most mit akarsz mondani? – görcsösen szorítottam a kormányt.
- Azt, hogy nem kellene a húgommal barátkoznod. – nézett rám vádlón.
- Miről beszélsz? – kérdeztem, ahogy indexelve jeleztem az egyik kocsinak, hogy előzhet, aztán mérgemben még is meggondoltam magam és beletapostam a gázpedálba.
- Semmi szükség rá, hogy olyan embereket ismerjen meg, mint te.
- Keith! – szólt rá dühösen a bátyára Catharina.
- Hagyd! – intettem le. – Igaza van. Nem kellene megismerned.
- Lea, lassíts már! – kiáltott rám Holly. Észre sem vettem, hogy a mutató jóval a megengedett fölé csúszott. Sóhajtva levettem a gázpedálról a lábam és lehúzódtam az egyik megálló helyen.
- Jó. – bólintottam higgadtabban. – Most tisztázzuk! – kissé hátra fordultam ültömben, így mindenkire rendesen rá láttam. – Hagytok vezetni, vagy megy mindenki gyalog, vagy, ahogy akar?
- Te képes lennél még ezek után elvinni őt? – bökött mutatóujjával Holly Keith felé.
- Nem érdekel, hogy mit gondol, vagy mit hisz rólam. Csak annyit tud, amennyit Paul kifecsegett és az sem az igazság. Úgy, hogy igen. Ezek után még képes vagyok elvinni őt. De előtte még megkérdezem utoljára. Hagytok vezetni, vagy mentek gyalog? – csak bólintottak én meg nagy levegőt véve újra indítottam.
- Jó, de azt még elárulom, hogy ez tényleg Leana kocsija. – lökte oda szúrósan Holly. Szememet forgattam.
- Persze. – felelte Keith az ablakon kibámulva.
- Hidd már el! – csattant fel Holly.
- Az én dolgom, hogy mit hiszek el és mit nem. Hagyjál már!
- Istenem. – csaptam rá a kormányra. – Fogjátok már be! Szétmegy a fejem! – ezzel bekapcsoltam a rádiót és olyan hangosra állítottam, amivel elnyomtam a hangjukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése