14. A tűz

Tudom, rövid. De annál lényegre törőbb. Jó olvasást.! : )

r.

- Csajok, ez a buli már kezd ellaposodni. – nyavalygott Holly a kanapén ülve.

- És, akkor mi legyen? – néztem fel rá a telefonomból.
- Hazamehetnénk. – vont vállat.
- Passzolom. – ráztam meg a fejemet. – Még nem ment ki az alkohol hatása, ha megállítanának a rendőrök, a szonda még kimutatná, hogy ittam.
- És, akkor mi legyen? – egyenesedett fel Cat.
- Találjatok ki valamit, mert én is haza akarok menni. – nyögött fel Keith.
- Haza vigyünk titeket? – ajánlotta fel Cat.
- Nem fogom itt hagyni a kocsimat. – jelentettem ki határozottan, majd tovább nyomkodtam a telefont, bár nem csináltam rajta semmit, de valamivel el kellett terelnem a figyelmemet az idő múlhatatlanságáról. – De ti menjetek nyugodtan. – intéztem Catharinához szavaimat.
- Na. – Keith felállt és már vette is elő a kocsi kulcsát.
- Mondd, mit csinálsz? – nézett fel rá a szöszi.
- Nem tudom, minek látszik, de megyünk haza.
- Nem.
- Nem hallottad mit mondott? – intett felém a kezével.
- De. De nem fogjuk itt hagyni őket.
- Szerintem elég nagy lányok ahhoz, hogy tudjanak magukra vigyázni. – nézett rám csúfondárosan Keith. Többes számban beszélt, mégis nekem szánta a mondanivalóját. Felhúztam a szemöldökömet és unottan néztem rá.
- Nem unod még? – kérdeztem, miközben zsebre vágtam a telefonomat és felálltam a kanapéról. Elé álltam, olyan közel, hogy az illemet áthágva, beléptem az intim szférájába.
- Nem. – mosolyodott el. Figyelmen kívül kellett hagynom a bizsergést a testemben.
- Remek. – morogtam, hangosan kifújtam a levegőt és úgy sétáltam el mellette, hogy vállam meglökte az oldalát. Hallottam, ahogy felnevetett.
- És te nem unod? – kiáltott utánam.
- Ugyan mit? – úgy kérdeztem vissza, hogy nem fordultam meg, csak sétáltam tovább, így a válaszát kikerülve kiértem az utcára. Rágyújtottam. Jól esően töltöttem meg füsttel a tüdőmet, és élveztem, ahogy másodpercekig nem kapok levegőt. Az ég felé fordítva arcomat, kifújtam a bent tartott levegőt és füstöt.
- Hogy folyton elmenekülsz. – hallottam meg, ahogy veszélyesen közel áll a hátam mögött. Lélegzet vételeit éreztem a nyakamnál. Kirázott a hideg, de nem a hirtelen klímaváltozástól, hanem az ő illatától, jelenlététől, mély, szexis hangjától. Kezei szorítását megéreztem a csípőmön, ami közelebb húzott testéhez. Neki csapódtam a mellkasának. Testemet újra elöntötte a pár perccel ezelőtti bizsergés.
- Mi? – kérdeztem értetlenül.
- Te nem unod még, hogy folyton elmenekülsz? – ismételte meg a kérdést suttogva a fülembe. Valami fura érzés a gyomromban görcsöt okozott és egyre jobban szorított, ahogy ujjaival a csípőmet tartotta. A lélegzetem szaporává vált, fejem hátra bicsaklott a kulcscsontjára, onnan néztem fel gyönyörű arcára, feneketlen mély, fekete szemeibe.
- Mégis mi elől? – nem tudom, hogyan volt még bennem annyi erő, hogy felnevessek, de kár volt, mert erőtlenül szólt és hamisan.
- Előlünk. – a válasza kétértelmű volt, de nem hagyhattam figyelmen kívül a pillangókat a gyomromban, az elakadt légzésemet és az ujjai érintése után maradt forróságot a testemen.
- Keith. – sóhajtottam a nevét, és közben éreztem, ahogy az életerőm is tovaszáll a sóhajommal. Kedvem támadt volna megfordulni ölelésében, a mellkasára hajtani a fejemet és elveszni az illatában, érintésében, csókjaiban. Nem szólalt meg, csak a karjaiban tartott én pedig úgy éreztem, hogy azt akarom, hogy soha ne érjen véget ez a pillanat.

Ketih-t csókolni egy héttel ezelőtt, ott az étteremben, túl könnyű volt, túl édes és veszélyes is. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de amióta az a csók elcsattant közöttünk csak rá tudok gondolni. De ha pár másodpercre el is tudok tőle szakadni, a fekete szemei megjelennek előttem, mint valami árny és követnek, bámulnak, és szinte arra kérnek, hogy mondjam el az igazságot, amit én nem akarok. Mert nem tudok szembenézni vele. Amióta az a csók bele írta magát a történelembe, – legalábbis az enyémbe biztosan – azóta nem tudok másra gondolni, csak arra, milyen lenne újra ajkaira tapasztani ajkaimat, elveszni ölelésében és beletúrni hollófekete hajába. 

Felsóhajtottam, ezzel visszatértem a jelenbe, és egy hatalmas töréssel a szívemen elhúzódtam.
- A tűz az éget. És én nem akarom megégetni magam. – felnéztem a szemeibe, és tudatni akartam vele, hogy nem vagyok hajlandó olyan játékot játszani, ami süt. Ahhoz már túl sok hegem van.
- A tűz meleget ad. Óv és véd. – fekete szemei izzottak. Csodálatos látvány volt.
- És éget. – suttogtam.