r.
Nemet
mondtam. Én, aki az elmúlt majd másfél évben, soha nem mondtam semmire sem
nemet, legyen szó, alkoholról, néha egy-két cigiről, vad bulikról,
őrültségekről vagy akár bármiről. Nem mondtam nemet. Mert már nem volt értelme
kimondani azt a három betűs szót. És most mégis megtettem. Másfél év óta
először. Nemet mondtam arra, hogy elmegyek Holly-val Cat-hez és Keith-hez. Nem
akartam. Nem! Ez hazugság! A testem minden porcikájával arra vágytam, hogy
Keith-el legyek. Érezni akartam teste melegét, kezeit csípőmön, ajkait
ajkaimon. Érezni akartam azt az összetéveszthetetlen illatát és hallani akartam
mély, szexi hangját, ami bizsergést vált ki a testemből. De nem! Most először
éreztem úgy, hogy ezt nekem nem kell, nem szabad megtennem. Egy kicsit
visszavonulót kellett fújnom. Hogy rendbe tegyem magamban a dolgokat.
Amint
hazaértem üzentem Holly-nak, hogy menjen nélkülem, ő pedig nem kérdezett
semmit, csak tette, amit tennie kellett. A telefonbeszélgetés végén lerángattam
magamról a ruháimat és több mint egy órán keresztül áztattam magam a langyos
víz alatt. Egy szál törölközőben mentem vissza a szobámba, magamra kaptam egy
pamut rövidnadrágot, egy hosszú hoki mezt, vizes hajamat áttöröltem a
törölközővel és egy doboz cigi meg egy csésze kávé kíséretében kiültem az
erkélyemre. A telefonom hangosan énekelt, ezzel jelezve, hogy valaki keres
engem. A kijelzőn Catharina neve villogott. Érte nyúltam, lehalkítottam, majd
mikor már nem rezgett tovább ki is kapcsoltam. Nem akartam most velük beszélni.
Lehunytam a szemeimet, lassan engedtem ki a tüdőmből a füstöt és élveztem,
ahogy az utolsó napsugarak még végig simítják nedves bőrömet és felmelegítenek.
Jó
lenne, ha lenne valami az életben, ami menedéket nyújt, a dühös apák és dühös
barátnők elől. Az úgynevezett családom nem sokáig engedte, hogy elrejtőzzek
előlük. Másnap délután, már apám is és Holly is rám talált. Ép a délutáni kávé
adagomat szürcsölgettem a nappali díványán elterülve, amikor meghallottam, hogy
a zárban elfordítják a kulcsot. Unottan felnéztem a tv-ből és láttam, hogy apám
jött meg.
- Hát te? – néztem rá kérdőn. Bejött a szobába, rá nézett a tv-re, majd vissza rám és elmosolyodott. Nem vettem a fáradtságot, hogy megmozduljak és helyet szorítsak neki, így leült az egyik fotelbe.
- Ugyanezt kérdezhetném én is. – apámmal az a baj, hogy olyan, mintha már nem is egy házban élnénk. Mikor én itthon vagyok – ritka alkalom, körülbelül az esetek öt százalékában – akkor ő dolgozik. Ha ő van itthon, akkor én nem tartózkodom a házban. Ez nem szándékos, csak mindketten máshogy gyászolunk. Anya halála után ő a munkába temetkezett, míg én az élet vadforgatagába. – Ma nem dolgozol? – olyan, hogy egyszerre legyünk itthon, már nagyon régen volt. Az meg, hogy beszélgessünk még régebben. Már az idejét sem tudtam volna megmondani. Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Nem. – vontam vállat, majd a további figyelmemet a tv-nek szenteltem, de nem tudtam volna megmondani, hogy milyen műsort néztem.
- Hát… az jó. – hangja fojtott volt, érezni lehetett a levegőben, hogy feszélyezi a társaságom. Erőt kellett vennem magamon, hogy el tudjam fojtani a feltörőben lévő kuncogásomat.
- Az. – bólintottam, majd összekapartam magamat a kanapéról és az üres kávésbögrém kíséretében kimentem a konyhába. A bögrét beraktam a mosogatógépbe, visszamentem a nappaliba, de nem azért, hogy tovább élvezzem apám kellemes társaságát, hanem, hogy elhúzzam az udvarra vezető üvegajtót és kimenjek a medencéhez. Mit ér egy ekkora ház, ha nem otthon?! Leültem az egyik napozó ágyra, majd elővettem egy szál cigit és rá gyújtottam. Még ép időben fordultam a ház felé, hogy elkapjam apám rosszalló tekintetét. Mosolyogva szívtam tovább a cigimet.
- Hát te? – néztem rá kérdőn. Bejött a szobába, rá nézett a tv-re, majd vissza rám és elmosolyodott. Nem vettem a fáradtságot, hogy megmozduljak és helyet szorítsak neki, így leült az egyik fotelbe.
- Ugyanezt kérdezhetném én is. – apámmal az a baj, hogy olyan, mintha már nem is egy házban élnénk. Mikor én itthon vagyok – ritka alkalom, körülbelül az esetek öt százalékában – akkor ő dolgozik. Ha ő van itthon, akkor én nem tartózkodom a házban. Ez nem szándékos, csak mindketten máshogy gyászolunk. Anya halála után ő a munkába temetkezett, míg én az élet vadforgatagába. – Ma nem dolgozol? – olyan, hogy egyszerre legyünk itthon, már nagyon régen volt. Az meg, hogy beszélgessünk még régebben. Már az idejét sem tudtam volna megmondani. Felvont szemöldökkel néztem rá.
- Nem. – vontam vállat, majd a további figyelmemet a tv-nek szenteltem, de nem tudtam volna megmondani, hogy milyen műsort néztem.
- Hát… az jó. – hangja fojtott volt, érezni lehetett a levegőben, hogy feszélyezi a társaságom. Erőt kellett vennem magamon, hogy el tudjam fojtani a feltörőben lévő kuncogásomat.
- Az. – bólintottam, majd összekapartam magamat a kanapéról és az üres kávésbögrém kíséretében kimentem a konyhába. A bögrét beraktam a mosogatógépbe, visszamentem a nappaliba, de nem azért, hogy tovább élvezzem apám kellemes társaságát, hanem, hogy elhúzzam az udvarra vezető üvegajtót és kimenjek a medencéhez. Mit ér egy ekkora ház, ha nem otthon?! Leültem az egyik napozó ágyra, majd elővettem egy szál cigit és rá gyújtottam. Még ép időben fordultam a ház felé, hogy elkapjam apám rosszalló tekintetét. Mosolyogva szívtam tovább a cigimet.
- Nem
értem miért tűnsz el mindig. – hallottam meg Holly hangját mellőlem. Fáradtan
kinyitottam a szememet és unottan néztem rá.
- Mit akarsz? – kérdeztem, majd tekintetemmel végig követtem, ahogy letelepszik a másik napozóágyra.
- Eltűntél? – kérdezte, mintha ez magyarázat lenne mindenre.
- Nem. – ráztam meg a fejemet. Elfogadtam a felém nyújtott cigit. – Szóltam neked tegnap, hogy nem megyek.
- Igen, de az óta nem jelentkeztél. – vádolt meg. Megforgattam a szemeimet.
- Nem tudtam, hogy minden lépésemről be kell, számoljak.
- Ne legyél seggfej, Leana.
- Bocs. – morogtam. Igaza volt. Ő nem érdemli meg. – Szóval?
- Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e. – mosolygott.
- Tökéletesen. – bólintottam magabiztosan, bár belül nem ezt éreztem. Majd szétszakadtam a magamban lefolytatott harc miatt. Tovább ültünk csendben egymás mellett. Mindketten a saját gondolatainkba elfelejtkezve, de aztán észrevettem, hogy bámulja a testemet. – Na, nem azért, mintha zavarna vagy valami ilyesmi. Csak puszta kíváncsiságból. Mit nézel rajtam?
- A tetoválásaidat. – felelt egyszerűen, de szemét nem vette le a lábamról.
- Mintha nem láttad volna még elégszer őket. – forgattam meg a szemeimet.
- De. Mármint igen. Csak fura, hogy Catharina és Keith még nem kérdeztek rá. – vont vállat.
- Mire? – kérdeztem értetlenül. Most valahogy ehhez túl volt terhelve az agyam.
- A tetoválásaidra.
- Még nem is látták őket. – előre hajoltam, elnyomtam a csikket. – De, ha látták is volna már, akkor sem lenne közük hozzá.
- Igazán abbahagyhatnátok már ezt Keith-el. – sóhajtotta.
- Ugyan mit?
- A folytonos civakodást. Catharina és én is tisztában vagyunk vele, hogy azért nem jöttél el tegnap este, mert nem akartál Keith-el találkozni. – majdnem rávágtam, hogy nem tudtok ti semmit, de inkább beleharaptam a nyelvembe és csendben maradtam. Nem akartam Keith-ről beszélgetni senkivel. Ő az én titkom kellett, hogy maradjon. – Tűzszünetet köthetnétek.
- Tűzszünetet? – nevettem fel. ~ Oh, Holly… ha tudnád. Újra láttam magam előtt, ahogy megszorítja a csípőmet, magához húz, és szánk egybe olvad.
- Igen. – bólogatott. Ő nem vett észre semmit az előbbi merengésemből.
- Ne legyetek nevetségesek. – felálltam a napozóágyról és visszamentem a konyhába.
- Nem mi vagyunk a nevetségesek, hanem ti. – szaladt utánam.
- Holly. – neki dőltem a pultnak és fáradtan néztem rá. – Nincs kedvem most, ahhoz, hogy Keith-ről beszéljünk. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy vele foglalkozzak.
- Micsoda? – oldalra biccentette a fejét és kíváncsian nézett rám.
- Még magam sem tudom. – vontam vállat. – Csak… kell egy kis idő, hogy rendbe tegyem magamban a dolgokat.
- Rendbe tenni mit?
- Ezt. – intettem körbe a kezemmel és mindketten nagyon jól tudtuk, hogy nem a házról beszéltem. Sokkal inkább az életemről.
- Jó. – biccentett. – Adok neked egy hetet. Egy heted van arra, hogy megbékélj, és hogy összeszedd magad újra. Addig nem foglak keresni, és más sem.
- Ezt nem tudhatod. – nevettem fel.
- De. Csak annyit kérek, hogy ha segítség kell, akkor hívj. – opál zöld szemeivel, mélyen az enyéimbe nézett és tudtam, azt akarja látni, hogy minden rendben.
- Köszönöm. – suttogtam, majd odaléptem hozzá és megöleltem.
- Mit akarsz? – kérdeztem, majd tekintetemmel végig követtem, ahogy letelepszik a másik napozóágyra.
- Eltűntél? – kérdezte, mintha ez magyarázat lenne mindenre.
- Nem. – ráztam meg a fejemet. Elfogadtam a felém nyújtott cigit. – Szóltam neked tegnap, hogy nem megyek.
- Igen, de az óta nem jelentkeztél. – vádolt meg. Megforgattam a szemeimet.
- Nem tudtam, hogy minden lépésemről be kell, számoljak.
- Ne legyél seggfej, Leana.
- Bocs. – morogtam. Igaza volt. Ő nem érdemli meg. – Szóval?
- Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e. – mosolygott.
- Tökéletesen. – bólintottam magabiztosan, bár belül nem ezt éreztem. Majd szétszakadtam a magamban lefolytatott harc miatt. Tovább ültünk csendben egymás mellett. Mindketten a saját gondolatainkba elfelejtkezve, de aztán észrevettem, hogy bámulja a testemet. – Na, nem azért, mintha zavarna vagy valami ilyesmi. Csak puszta kíváncsiságból. Mit nézel rajtam?
- A tetoválásaidat. – felelt egyszerűen, de szemét nem vette le a lábamról.
- Mintha nem láttad volna még elégszer őket. – forgattam meg a szemeimet.
- De. Mármint igen. Csak fura, hogy Catharina és Keith még nem kérdeztek rá. – vont vállat.
- Mire? – kérdeztem értetlenül. Most valahogy ehhez túl volt terhelve az agyam.
- A tetoválásaidra.
- Még nem is látták őket. – előre hajoltam, elnyomtam a csikket. – De, ha látták is volna már, akkor sem lenne közük hozzá.
- Igazán abbahagyhatnátok már ezt Keith-el. – sóhajtotta.
- Ugyan mit?
- A folytonos civakodást. Catharina és én is tisztában vagyunk vele, hogy azért nem jöttél el tegnap este, mert nem akartál Keith-el találkozni. – majdnem rávágtam, hogy nem tudtok ti semmit, de inkább beleharaptam a nyelvembe és csendben maradtam. Nem akartam Keith-ről beszélgetni senkivel. Ő az én titkom kellett, hogy maradjon. – Tűzszünetet köthetnétek.
- Tűzszünetet? – nevettem fel. ~ Oh, Holly… ha tudnád. Újra láttam magam előtt, ahogy megszorítja a csípőmet, magához húz, és szánk egybe olvad.
- Igen. – bólogatott. Ő nem vett észre semmit az előbbi merengésemből.
- Ne legyetek nevetségesek. – felálltam a napozóágyról és visszamentem a konyhába.
- Nem mi vagyunk a nevetségesek, hanem ti. – szaladt utánam.
- Holly. – neki dőltem a pultnak és fáradtan néztem rá. – Nincs kedvem most, ahhoz, hogy Keith-ről beszéljünk. Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy vele foglalkozzak.
- Micsoda? – oldalra biccentette a fejét és kíváncsian nézett rám.
- Még magam sem tudom. – vontam vállat. – Csak… kell egy kis idő, hogy rendbe tegyem magamban a dolgokat.
- Rendbe tenni mit?
- Ezt. – intettem körbe a kezemmel és mindketten nagyon jól tudtuk, hogy nem a házról beszéltem. Sokkal inkább az életemről.
- Jó. – biccentett. – Adok neked egy hetet. Egy heted van arra, hogy megbékélj, és hogy összeszedd magad újra. Addig nem foglak keresni, és más sem.
- Ezt nem tudhatod. – nevettem fel.
- De. Csak annyit kérek, hogy ha segítség kell, akkor hívj. – opál zöld szemeivel, mélyen az enyéimbe nézett és tudtam, azt akarja látni, hogy minden rendben.
- Köszönöm. – suttogtam, majd odaléptem hozzá és megöleltem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése