Prológus ~

Új történet! Új emberek! Jó olvasást! : )

r.

~ Az élet nehéz, és sokszor nem látni a rossznak a végét. Néha azt hiszed, az út innen már csak fölfelé vezethet, aztán mégis kiderül, hogy tovább vezet lefelé. Az alagút végén megcsillan a fény, aztán épp oly hirtelen elhalványul. Néha azonban a katasztrófában is van gyógyulás. Néha az ember kap még egy esélyt.~ Leana Jhonson.

 

Rengeteg ember volt körülöttem. Cigaretta füst áradt a mellettem tolongó emberek kabátjaiból. A hó szakadt és a szél segítségével az összest belefújta az arcomba. A sálam már rég lecsúszott a nyakamról, fedetlenül hagyta a bőrömet, de képtelen voltam erőt vinni a lefagyott ujjaimba és megigazítani a ruhadarabot. Fáztam. Remegtem. A szám a hideg következtében a lila árnyalatainak a színét öltötte fel, és képzeletemben valami meleg helyen voltam. De a valóság utolért. Az emberek jobbról és ballról is folyamatosan lökdösődtek, de én képtelen voltam megmozdulni. Fizikai és lelki fájdalmat éreztem egyszerre, ami olyan erővel csapott le rám, hogy félő volt, a hideg és a levegőhiány következtében összeesek, és lent is maradok a földön. De muszáj voltam tartani magam. Nem gyengülhettem el még jobban, mert ha meg tenném, tényleg összeesnék, és akkor képtelen lennék felállni. A földön maradnék, mert már nem akarnék tovább küzdeni. Mert nem lenne miért.

Már másfél napja az utcán kóborlok. Tudom, hogy haza kellene mennem, de képtelen vagyok rá. Mióta megtudtam a hírt, azóta nem tudok abban a házban maradni. Sosem fogom elfelejteni azt a napot. Mert az a nap, az én életemben a vízválasztó. Minden úgy kezdődött, ahogy szokott. Rendesen. Az ébresztőórám pontban öt órakor csörgött, ahogy mindig, én pedig felkeltem az első csörgésre, ahogy mindig. Ki keltem az ágyból, belebújtam a melegítő nadrágomba, egy hatalmas fekete pulóverbe és felvettem a világító pántokat, hogy a sötétben még lássanak a korán kelő autósok vagy biciklisek. Csendben leosontam a lépcsőn, hogy ne keltsem fel apát, majd a konyhába mentem, hogy megnézzem, anya ma milyen idézetet hagyott nekem. „Meg fogom ünnepelni a karácsonyt szívemben, és iparkodom egész esztendőben ünnepelni. Élni akarok a Múltban, a Jelenben és a Jövőben. Versengjen bennem ennek a háromnak a szelleme.” Charles Dickens. Elmosolyodtam, végig simítottam a kis cetlin, majd levettem a hűtőről, amire egy mágnes segítségével erősítette, és zsebre vágtam. Halkan belebújtam a futócipőmbe, és már útnak is indultam. A szokásos útvonalon futottam, akár már csukott szemmel is végig tudnék futni rajta úgy, hogy nem tévednék el. Anya orvos New York egyik legjobb kórházában. Sebész, így szinte sosincs otthon. De imádja a könyveket. A dolgozószobája nem átlagos ebből a szempontból. Hatalmas a szoba és ketté van osztva. Az összes fal polcokkal van felszerelve. Az egyik fele az orvostudományhoz kapcsolódik, a másik fele pedig irodalom. Olyan nagy írok, könyvei sorakoznak a polcain, mint Dickens. Ő volt anya kedvence, és amikor csak tehette olvasott. Amikor elkezdtem futni, körülbelül kilenc éves lehettem. Azóta minden áldott nap hagy nekem egy idézetet. Azt hiszem ez a dolog, már valamiféle bevett rituálé nálunk. 

Másfél órán keresztül futottam, és mint minden reggel, most is nagyon jól esett. Felszabadulva nyitottam ki a bejárati ajtót, azzal a tudattal, hogy apa már fent van, és az ebédlőasztalnál kávézik, így már nem kell csöndben lennem. De arra, ami otthon fogadott nem készülhet fel az ember. És innentől kezdve már nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szoktak. Apa nem kávézott az asztalnál, ahogy szokott, és nem bámult ki az ablakon, azon tűnődve, hogy vajon, hogyan lehetek képes felkelni öt órakor, hogy még bírjak futni iskola előtt. Meredten, kábultan találtam rá, az összetört kávésbögréje mellett, fülére szorított telefonnal. Ezután pedig minden homályos. Emlékszek rá, hogy odarohantam hozzá, átöleltem és azt kérdezgettem, hogy mi történt, mi a baj?! De nem szólalt meg, csak nézett egyenesen előre, mintha szellemet látott volna. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Semmivel nem tudtam megnyugtatni. Emlékszem, hogy kivettem a kezéből a telefont és beütöttem anya számát, hogy felhívjam és segítséget kérjek. De, akkor apa mintha visszatért volna valami másik univerzumból, rám kapta a tekintetét. Kikapta a kezemből a telefont és megszakította a hívást.
- Apa, mit csinálsz? – kérdeztem tőle remegő hangon. Azt hiszem már akkor éreztem. De nem válaszolt, csak megfogta a kezemet és az asztalhoz vezetett. Leültetett, közben végig fogta a kezemet és mélyen a szemembe nézett.
- Jól figyelj rám, kicsim. – kezdte. – Most muszáj erősnek lenned. Muszáj megértened, amit most fogok mondani.
- Apa, tizennyolc éves vagyok. Szerintem meg tudok érteni bármit. – húztam egy mosolyra a számat, de apa nem mosolygott, csak várta a válaszomat. – Jó. – bólintottam. – Figyelek.
- Kicsim. Erősnek kell lennünk. – szorított egyet a kezemen.
- Apa. – kihúztam a kezemet az övéiből és elhúzódtam tőle. – Megijesztesz. Mi történt?
- Leana, anyád… - hangja elcsuklott, szemeit könnyek keretezték. Nem akartam hallani a folytatást, mert tudtam, hogy nem bírnám elviselni, de apa folytatta. – Anyád szívinfarktust kapott.
- Nem! – mondtam csendben tiltakozva. Az agyam nem akarta befogadni és felfogni ezt az információt. Túl sok volt és túl rossz, ilyen kevés idő alatt. – Nem! – mondtam újból, de ekkor már felálltam és csak hátráltam apa elől. – Nem! Nem! Az nem lehet! Nem! – kiáltottam apára, mintha ő tehetne az egészről.
- Sajnálom. – hörögte elfúló hangon. Én pedig még mindig csak hátráltam és a fejemet rázva mondogattam, hogy nem. És ez volt az utolsó dolog, amire tisztán emlékszem. A többi dolog, ami ezután következett, az agyam egyik hátsó fiókjában van elzárva.