12. Férfira van szükséged!

r.

 

Egy hét telt el azóta, hogy elcsattant köztem és Keith között a csók. És azóta is egy hét telt el, hogy halálra rémítettem Hollyt hajnalok hajnalán. És most megint szombat este van és én megint egy buli felé vezetek az anyós ülésen Holly-val, aki ép azt ecseteli nekem, hogy mennyire hiányzik nekem már egy srác.
- A frászt! – morogtam az orrom alatt és hangosabbra állítottam a rádiót.
- Hidd el, édes. – húzta egy mosolyra a száját. – Neked egy férfi kell.
- Nekem egy új élet kéne. – felnevetett és úgy folytatta, mintha nem is szóltam volna közbe.
- Egy olyan férfira van szükséged, aki erős, védelmező. Magához húz, megvéd a nagy csúnya és sötét világ elől. Akinek a pillantásába beleremegsz, és azt érzed, hogy soha többet nem akarod elengedni. Egy olyan férfi, aki, ha megcsókol elveszted az eszedet és a rózsaszín köd elönti az agyadat és nem tudsz gondolkodni. Egy férfi, aki a tiéd lenne, csak a tiéd, de mégis ismerne téged annyira, hogy megadja számodra azt a szabadságot, amire vágysz. Egy férfi, aki úgy magáévá tenne, hogy újra el kéne kezdened a futást, hogy bírd a ritmust. – elgondolkodva ütögette mutatóujjával az állát, mint aki az agyában a megfelelő pasi után kutat. De amíg ő gondolkodott az én szemeim elé egy fekete szempár vetült, ami csillogott, miközben ajkait ajkaimra nyomta. Gyorsan megráztam a fejemet és kitöröltem a képet a gondolataim közül, még mielőtt egy oszlopnak hajtanék. – Szóval? – kérdezte, én pedig úgy éreztem valamiről lemaradtam.
- Szóval mi? – néztem rá egy fél pillanatra értetlenül.
- Balra fordulj. – mutogatott. – Rafaelhez mit szólsz? – felhúztam a szemöldökömet és elnevettem magam.
- Mit szólnék? Rendes srác. – vontam vállat és nem tudtam, hogy mire megy ki ez az egész.
- Hát ép ez az. – tekintete azt sugallta, hogy megőrült, de ki legyek én, hogy ítéletet mondjak? – Ő lenne számodra a tökéletes.
- Rafael? – nevettem fel újra, és nem akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolja.
- Dehogynem! – csapott a homlokára. – Hiszen a napnál is világosabb! Mindig olyan jól megvoltatok és vele még nem is feküdtél le. – csúnyán néztem rá, még ha ezt az apró kis megjegyzést meg is érdemeltem. Az ember hozzá tud szokni, ahhoz, hogy, ha kurvaként viselkedik, egy idő után ezt a szót elkerülve is ki tudják fejezni az emberek, azt, hogy az.
- Igen. – biccentettem. – De a mi kapcsolatunk a kölcsönös barátságon alapul. Én úgy tekintek rá, mint egy nagy fiútestvérre, ő pedig úgy rám, mintha a kishúga lennék. Mindig is ilyen volt a kapcsolatunk és ilyen is marad. A nagyobb megvédi a kisebbet. A fiú megvédi a lányt. Érted. – magyaráztam, mintha öt évesek lennénk.
- Egy fenét! – vágta rá.
- Holly. – sóhajtottam fel, ahogy megálltam Rafa háza előtt. Azért elég ironikus, hogy ő a téma, és mi hozzájöttünk jól érezni magunkat. – Meg tudnád nekem mondani, hogy pontosan, hogyan jutottunk el attól a dologtól, hogy nekem férfi kell egészen Rafaelig?
- Most nem ez a lényeg. – legyintett hanyagul.
- Akkor?
- Az a lényeg, hogy neked férfi kell.
- Jó. – bólintottam. – De, ha mindenáron pasit akarsz nekem, akkor szállj le Rafa-ról és keress mát! – ezzel kivágtam a kocsiajtót és kiszálltam. 

Az alkohol lefolyt az asztalokról, polcokról, a drog nem fért el két tálcán, a zene majd kilyukasztotta a dobhártyámat.
- Miért én vezetek? – morogtam az orrom alatt, amikor elsétáltam az asztal mellett.
- Nem tudom. – nevetett fel Holly és az ég felé tartva csordultig teli poharát, - mintha köszöntőt mondana – fenékig kiitta a tartalmát. Vágyakozva néztem rá.
- A pokolba is! – ráztam meg a fejemet és elmenekültem a konyhából, egészen a hátsó udvarig.
- Hé, Lea! – intett felém Rafa. Elmosolyodtam és leültem mellé a kinti kanapéra. Egy cigivel kínált, én pedig örömmel elfogadtam. – Hogy vagy kislány? – mosolygott rám észveszejtően, aminek a lányok nem tudnak ellenállni és azonnal rá vetik magukat.
- Most már jobban. – megemeltem a kezemben a szálat és kifújtam a füstöt. – Rohadt szar ez így. – vontam vállat, majd lejjebb csúsztam ültömben és fejemet a támlára vetettem, úgy bámultam fel a csillagokra.
- Mi?
- Tudod, van ez a hülye kijelölt sofőr dolog. Most megint én vagyok az. Nem csinálhatok semmit. – emeltem fel a kezemet dühömben, de aztán csüggedten vissza is ejtettem a combomra.
- Ezen segíthetünk. – felkaptam a fejemet és rá néztem.
- Hogy? – hangom a túlfűtött izgatottságtól csengett. – Itt hagyhatom a kocsimat és valaki hazavisz minket?
- Nem. – rázta meg a fejét nevetve.
- Akkor? – ráncoltam a szemöldökömet értetlenül. Nem válaszolt csak sokat sejtetően elmosolyodott és a másik zsebéből egy tekert cigit húzott elő. – Nem értem. Hogy oldja ez meg az én problémámat?
- Egyszerű. – vont vállat. – Ennek ki megy a hatása. Mégis jól érzed magad.
- Az alkoholnak is. – soha nem éltem ilyen dolgokkal. Igaz, nem egyszer megfordult a fejembe, de a még épen megmaradt hang a fejembe mindig azt suttogta, hogy ne. Mert hiába nem vagyok már jó, nem vagyok tiszta, mégis tudok magamnak szabni egy határt, amit nem lépek át. Vagy csak nagyon ritkán, de akkor sem ilyen mértékben.
- Nem jó. – megcsóválta a fejét és meggyújtotta a jointot. – Ha megállítanak, a szonda kimutatja.
- Akkor mit javasolsz? – jobb szemöldökömet felhúztam, csikkemet elnyomtam és miközben kifújtam a füstöt rá néztem.
- Ezt. – bökött a tekert cigi felé.
- Rossz válasz. – elmosolyodtam, megpaskoltam a térdét és visszamentem a házba.
- Gondold át! – kiabált még utánam. – Van még. – megfordultam és hátrafele sétálva mosolyogtam rá.
- Nem élek ilyenekkel. – hirtelen elhallgattam, mert neki ütköztem valakinek, megbotlottam, és ha nem kap el, a földön végeztem volna.
- Egyszeri alkalom. – kiabálta még Rafael, de már nem foglalkoztam vele, csak bele bámultam azokba a csodaszép fekete szemekbe, amikbe minden egyes alkalommal belebotlok.
- Te? – nézett rám csúfondárosan a fekete szempár.
- Én is örülök, hogy látlak Keith. – nevettem el magam zavaromban, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy az ujjaival még mindig nem eresztette el a kezemet.
- De nem úgy volt, hogy mi… - nem fejezte be a mondatot, hagyta a levegőben lógni a végét, de én tudtam, hogy mit akart volna mondani. Hogy azt beszéltük meg, hogy többet nem találkozunk.
- De igen. – sóhajtottam, ahogy elhúzódtam és karba fontam magam előtt a kezemet. – Csak nem értem, hogy mit keresel itt.
- Én mit keresek itt? – nevetett fel, közben pedig ujjaival végig szántott hollófekete haján. – Te mit keresel itt?
- Hogy mi? – néztem rá nagy barna szemeimmel. – Ők itt. – intettem körbe. – Mind a barátaim. Ezer és egy éve ismerjük egymást. Mióta az eszemet tudom, velük szórakozom. Így a kérdés csak fordított esetben helyes, nem gondolod? – nem válaszolt, csak fürkésző tekintetével méregetett és végül bólintott. – Szóval… - törtem meg én a csendet. Nem bírtam uralkodni a kíváncsiságomon. – Mit keresel itt?
- Az a Jed gyerek jelentkezett Catharinánál. Azt mondta neki, hogy itt lesz és, hogy jöjjön el ő is. Kellett egy sofőr. – vont vállat, miközben neki támaszkodott az ajtófélfának.
- Jed. – nagyot nyeltem. – Itt van?
- Állítólag. – megrándult az arcán egy izom és láthatóan dühét próbálta szabályozni. – De még nem találtuk meg.
- Uhmm, ha azt ígérte, akkor biztos itt lesz. – bólintottam zavaromból felébredve.
- Ja, persze. – biccentett, mint aki egy szavamat sem hiszi. Én sem tenném, de nem azért, mert nem mondtam igazat.
- Mennem kell. – húztam ki magam és ellépve mellette egy kicsit rontott az önbecsülésemen, hogy nem próbált megállítani. De hisz, miért is tette volna? Megbeszéltük. Soha többet. Erre megint belebotlok. Ugyanúgy, ahogy Holly szavai a szemeim elé vetültek, mint valami régi film, holott csak pár órája volt, hogy a kocsimban kiejtette őket a száján. „Egy olyan férfira van szükséged, aki erős, védelmező. Magához húz, megvéd a nagy csúnya és sötét világ elől. Akinek a pillantásába beleremegsz, és azt érzed, hogy soha többet nem akarod elengedni. Egy olyan férfi, aki, ha megcsókol elveszted az eszedet és a rózsaszín köd elönti az agyadat és nem tudsz gondolkodni. Egy férfi, aki a tiéd lenne, csak a tiéd, de mégis ismerne téged annyira, hogy megadja számodra azt a szabadságot, amire vágysz. Egy férfi, aki úgy magáévá tenne, hogy újra el kéne kezdened a futást, hogy bírd a ritmust.” ~ Ez az! Egy srácra van most szükségem! – körbefordultam a szobában és kutató pillantásokkal tanulmányoztam minden arcot, akire illhetne ez a személyleírás. Tekintetem egy a sarokban álldogáló srácon pihent meg. Széles mosolyra húztam ajkaimat és határozott léptekkel elindultam felé.